Kistesó születik

Az élet kezdete egy csodálatos és misztikus esemény, mely megannyi titkot rejt még előttünk. Hiszem, hogy minden okkal történik! Az asztrológia szerint a születendő gyermek maga választja ki a legmegfelelőbb helyet és időpontot a leszületéséhez. Abban a pillanatban amikor megszületnek, minden az ő céljaikat szolgálja.

A gyermekek tökéletesen tiszta és ártatlan lélekkel jönnek erre a világra, és nekünk szülőknek a felelőssége, hogy szeretetünkkel körbe vonva védőburkot képezzünk köréjük, óvjuk, segítsük őket. Gyermekünknek éreznie kell, hogy nincs egyedül, hogy ránk mindig számíthat. Támogatnunk kell az általa választott úton, mely során szabadon teremthet: gondolataival, döntéseivel, tetteivel. Bátorítanunk kell, hogy a szabályokat betartva, miszerint nem árthat másoknak, bármit megtehet, amihez kedve van, amiben örömét leli.

Elmesélem nektek egy ilyen kis lélek leszületésének történetét…

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két angyalka, akik az örökkévaló minden pillanatában együtt tették, amire teremtettek. Hosszú idő után az egyikük amikor nem másokra vigyázott, leült egy bárányfelhő szélére, és onnan nézelődött lefelé. Mivel sok embernek segített már létezése során, úgy döntött, lelátogat a Földre. Miután kiválasztotta leendő szüleit, elbúcsúzott angyaltársaitól, köztük legjobb barátjától, és elindult a fény útján lefelé, a Földre. Szülei az Anna utónevet adták neki. A kislány boldog volt. Már csak álmaiban találkozott egykori barátjával, akinek azóta is nagyon hiányzott.

Nemsokára a másik angyalka is lehetőséget kapott a leszületésre, és ő úgy döntött, ugyanazt a családot választja, mint angyaltársa. Talán a nagy igyekezetben, talán mert ez volt feladatainak egyike, hét héttel korábban született meg. Életadója gondoskodott róla, hogy mielőbb választott családjához kerülhessen, és hozzájárult az örökbefogadásához. Mivel várható volt, hogy az angyalka előbb születik meg a várt időpontnál, az életadó arról is gondoskodott, hogy egy olyan intézményben adjon neki életet, ahol a lehető legjobb ellátást kaphatja egy koraszülött baba.

A kis angyalka már hónapokkal korábban felvette a kapcsolatot leendő anyukájával, tudatta vele, hogy úton van, és előbb fog megszületni a várt időpontnál. Anyukája érezte, hogy igyekeznie kell felkészíteni Annát a kistestvér érkezésére, és azt is, hogy kisfiúk lesz!

Hónapok óta folyt a készülődés, hogy mire megérkezik, addigra minden készen álljon a fogadására. Annát a szülei meséken és játékokon keresztül próbálták felkészíteni a baba érkezésére.

Aztán egy napon megszólalt az édesanya telefonja. Az örökbefogadási tanácsadó volt az.

-          - Készen álltok a kistesó fogadására?

-          - IGEN! – szólt az egybehangzó válasz.

Az angyalka nem tudta, mi fog most történni vele. Minden nap más kéz etette, más kéz pelenkázta, más kéz fürdette. Senki sem volt, aki mindig mellette lett volna.

Aztán egy napon egy házaspár látogatta meg őt: köntösben, kesztyűben, maszkban. Aztán jöttek minden nap! Ugyan nem érezte bőrük érintését, nem látta az arcukat, de pár nap után már felismerte a hangjukat. Egy nap a kis angyalka hunyorogva nézett fel választott anyukájára, és csak nézte, nézte, hosszasan figyelte. Mintha akkor ismerte volna fel! Anyukája minden nap bejárt hozzá a kórházba, pelenkázta, etette, ringatta, miközben halkan énekelt és verseket mondott neki. Amikor ringatta, sokat mesélt neki a családról és arról, hogy milyen életet szán neki. Megígérte neki, hogy bármi is történjen, rá mindig számíthat, és mindig mellette lesz, amíg csak él.

Onnantól kezdve rohamosan javult az angyalka állapota.

Apukája odaadó szertettel vette őt körül a kezdetek óta, és már az első héten cinkos mosollyal pecsételték meg életük titkos összefonódását. Csodálatos volt látni, ahogy a kis angyalka és apukája felismerték egymásban azt az életre szóló köteléket, mely megannyi örömteli és vidám percet hoz majd mindkettőjüknek.

2021. február 3-án, a sok kórházi vizsgálat után, a kis angyalka végre hazatérhetett otthonába. Nővére a kórház előtt várta Őt. Sírva és nevetve, az izgalomtól és a meghatottságtól remegve próbálta őt megfogni, átölelni. Talán akkor érezte meg először, hogy egykori angyaltársa lett az ő kistestvére. Alig várta, hogy hazaérjenek!

Szüleik megengedték, hogy a karjába vegye testvérét, és megölelhesse. Szemei onnantól kezdve mindig Őt keresték. Ha felébredt, első kérdése az volt:

-         -  Hol van Apor? Menjünk át hozzá!

Azóta az angyalkák, Anna és Apor, elválaszthatatlanok lettek ebben a földi létben is. Apor csodálattal a szemében követi nővére minden mozdulatát. Ahogy egymás kezét fogják, egymáshoz bújnak, egymásra néznek, nem kérdés, hogy ez a kis lélek a leszületésekor nem csak a szüleit választotta ki, hanem a testvérét is!

 

Angyalka születik

- Önöknek csomagja érkezett. Ide kérnék egy aláírást!

 Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer a mennyországban egy aranyhajú, gyönyörű angyalka. Amikor nem másokra vigyázott, akkor leült egy bárányfelhő szélére, és onnan nézegetett lefelé. Mivel sok embernek segített már létezése során, úgy döntött, ő is lelátogat a Földre.

Ahogy nézegelődött, egyszer csak észre vett egy embert, aki a feleségével élt szép csendesen. Nagyon szerették egymást, de gyermekük mégsem született. Ennek az embernek olyan melegséget sugárzó tekintete volt, hogy a kis angyal tudta, ha ő lenne az apukája, biztosan elhalmozná szeretettel. Egyre többször leste meg a házaspárt, hogy s miként élnek. A feleségnek nagyon megnyugtató, kellemes hangja volt, és odaadó szeretettel vette körül a férjét.

- Belőle szerető, türelmes és gondoskodó anyukám lehetne – gondolta a kis angyal.

Miután kiválasztotta leendő szüleit, elbúcsúzott angyal társaitól, és elindult a fény útján lefelé, a Földre.

Egy szűk, sötét helyen találta magát, ahol ismeretlen hangok vették körül. Egy pillanatra megijedt, hogy talán nem jó helyre került, de aztán eszébe jutott egyik társa mondása: „Minden úgy lesz, ahogy lennie kell.” Ahogy a sötétben fülelt, egyszer csak egy hangra, arra a hangra lett figyelmes, amit még a mennyben ismert meg.

Azt súgta:

- Tudom, hogy úton vagy! Érzem. Maradj csak minél tovább ott, annak a néninek a pocakjában, ahol vagy! Nőjél minél nagyobbra! Ha kibújtál az életadó hasából, akkor majd megyünk érted a kórházba és hazahozunk. Nagyon szeretünk téged és várunk rád!

A kis angyal szívét melegség járta át. Már tudta, hogy ott van, ahol lennie kell.

Teltek múltak a hónapok, mígnem eljött a születés napja. Minden fájdalom és szenvedés nélkül emelte ki egy orvos a kis angyalt az életadó hasából, és tette egy kiságyba a fürdetés és egyéb méricskélés után.

Az életadó tudta, hogy a kislányt, akit világra hozott, másnak kell felnevelnie, mert a kötelék nem vele, hanem valaki mással alakult ki, talán még a leszületése előtt. Így elment, és hozzájárult, hogy az angyalka, választott szüleihez kerülhessen.

Teltek múltak a napok. A kis angyal nagyokat evett és aludt, hogy gyorsabban teljen az idő, amíg szülei érte nem mennek a kórházba, ahogy ígérték. A kórházban mindenki csodájára járt, milyen szép és jó kisbaba.

Egy napon, valaki kereste őt. A nővér kitolta egy terembe, ahol többen vártak rá. Róla beszélgettek, hogy mikor, mekkora súllyal született, mennyit eszik, milyen oltásokat kapott eddig, és hogyan lehet őt látogatni.

És akkor az angyalka meghallotta azt a megnyugtató, kellemes hangot, amit már a mennyben, és a pocakban is hallott.

- Sikerült! Eljöttek értem. Itt vannak a szüleim – gondolta az angyalka, majd nagyot sóhajtott, és szélesen elmosolyodott.

- Nézd! Mosolyog! – örvendezett a barna szemű férfi.

            A kislány még sokszor megajándékozta szüleit angyali mosolyával, okos, figyelmes tekintetével, hangos gőgicséléseivel, odabújásaival, hogy addig is, amíg nem tanul meg beszélni, százszor és ezerszer szülei tudtára adja, hogy: SZERETLEK BENNETEKET!

Édesapa levele:

A sors, vagy Isten, kinek-kinek beállítottsága szerint, útjai kifürkészhetetlenek, míg egy kis lélek utat talál. Ilyen kifürkészhetetlen úton, sok év várakozás után megérkezett hozzánk kislányunk Anna.

Mindenkinek köszönjük a jó szavakat és a biztatást az évek során.

Kislányunk neked ígérjük, hogy szeretetben és óvva nevelünk téged, vigyázni fogunk rád.

Köszönjük, hogy itt vagy, Szeretünk téged!

Ki az a Mindenható?

A meleg, fényes burok lassan eloszlott, és nem maradt más, csak az üresség. Semmit nem látott. Némaság vette körül. Aztán lassan lebegni kezdett. A hideg sötétség apránként erős, meleg fénnyé változott, és eddig ismeretlen, kellemes érzés, mint édes virágillat ölelte körül. Boldogságot érzett. Öröm és a szeretet járta át.

Egyre közelebb ért önnön valójához, és azokhoz a láthatatlan szálakhoz, amik összekapcsolták a fénnyel, és az azt betöltő mindenséggel.

Mint aki lázálomból ébred, először megriadt, de lassan kezdett emlékezni hol jár, és miért is van itt.

-Tudom, hogy itt vagy - szólt a Lélek.

Csend.

-Érzem, hogy itt vagy - helyesbített.

Csend.

-Én nem csak itt és most vagyok. Léted minden pillanatában, mindig és mindenhol veled voltam - válaszolta egy hang.

- Értem.

Zavart volt.

- Eddig egyszer sem szóltál hozzám.

- Mindig és mindenhol szólítottalak. A nap melegében, a madarak énekében, a dajkád ölelésében, a szerelmed érintésében. Csak eddig nem rendelkeztél a hallás képességével.

- Hogyan?

- A körülötted lévő zaj, amit magadban keltettél, nem hagyta elcsendesedni a szívedet. Pedig a szíveden keresztül mindig hallhattad volna a hangomat. Az emberek azt hiszik, hogy cserbenhagytam őket. Tévednek.

- Sokszor fohászkodtam hozzád, de te nem feleltél!

- Amikor a faludat lemészárolták, értem kiáltottál. Miért?

- Hogy segíts!

- Hogyan?

- Nem tudom… Mondjuk a szomszéd törzs harcosait a segítségünkre küldhetted volna! - háborgott a Lélek.

- A szomszéd törzs harcosai órákkal korábban elestek e harcban. Ők is segítséget vártak.

A Lélek hallgatott.

- Törzsed tagjai dús legelőket, és vadban gazdag erdőket kaptak tőlem. Gyarapodtatok, és sokasodtatok. Harcosaitok erősek voltak.

- Igen, ez igaz.

- Amikor közelgett a veszély, magatokat mentettétek. Csak a saját falutok biztonsága érdekelt. Tudod-e, hogyan állíthattátok volna meg ellenségeiteket?

Csend.

- Nos?

- A szomszéd falu harcosaival együtt a hágónál megállíthattuk volna őket.

- Így van. Őket és magatokat csakis együttes erővel menthettétek volna meg. Falud harcosai úgy is dönthettek volna, hogy félreteszik a nézeteltéréseket, és szövetséget ajánlanak fel a szomszédos törzsnek. Együtt hoztatok minden döntést. Mindenki szava számított. A te nyelved mégis néma maradt. Mindkét falut megmenthetted volna.

- Én nem tudtam…

- Már akkor segítettem, amikor még nem is kérted. Csak épp te nem éltél a lehetőséggel. Mindig van kiút és megoldás a szorult helyzetből. De az embereknek kell megtenniük az első lépést. Aztán a másodikat, a harmadikat és így tovább, amíg el nem érik céljukat. Én csak megmutatom az utat, de arra nekik kell rálépniük.

- Akkor a látásom képessége is hiányzik, mert nem vettem észre a jeleket, amelyek az utat mutatták – szomorodott el a Lélek.

- Amikor megtorpantál, és nem tudtad hogyan tovább, csak egy helyben topogtál. Nem használtad ki az időt. Képességekkel és adottságokkal ajándékoztalak meg, de te nem használtad őket, mert féltél. Féltél az elutasítástól, a csalódástól, a megaláztatástól. Pedig csak bíznod kellett volna magadban! Volt, amikor más lelkek segítségével visszanyerted az önbecsülésedet, és már tudtad, mit kell tenned. Megszületett benned a döntés, és én úgy alakítottam a körülményeket, hogy lehetőséged legyen megvalósítani az álmodat. Amikor nyitott szemmel és füllel jártál, akkor észrevetted azt. De néha a félelem megvakított, és újra egy helyben topogtál. Emlékszel? Lehetőséged volt megvalósítani mindazt, amit csak szerettél volna. Mutattam az utat, hogy merre menj tovább ahhoz, hogy elérd a célodat.

- Az utam előre meg van írva? Az ember nem maga dönti el, melyik utat választja?

- De igen! Szabad akaratot kaptatok. Én csak a lehetőséget nyújtom, hogy a jó utat válasszátok, de a döntést nektek kell meghoznotok. Ha rosszul döntötök, akkor belesodorjátok magatokat egy olyan örvénybe, amely magába szippant, és onnan ezerszer nehezebb továbblépni a kívánt cél felé. A döntés a tiétek.

- Áldott légy egek ura, Skell!