Kovakcsicsi mesék

Az álcázás nagymestere

Afrika egy hatalmas kontinens, amelynek szívében él egy törzs, a kovakcsicsik. Ők a legősibb törzs. Nem túl nagy, de igazán szívós, túlélő fajta. Jelenlétük szinte teljesen titokban maradt a mai napig, mivel kitűnően tudják álcázni magukat.

Amikor a múlt században tudósok mentek feltérképezni a vidéket, akkor is rejtve maradtak a kíváncsiskodó szemek elől. Csupán a Mikulás talált rájuk, de ő is csak véletlenül, amikor a szánja lezuhant a falu határában. Addig, és az óta sem látta őket soha senki. Én is kizárólag onnan ismerem őket, hogy én vagyok a mesélő.

A mai modern technika világában, amikor már az űrből is lehet képeket csinálni, azt gondoljátok, hogy ez lehetetlen!? Nekik nem az.

A kovakcsicsik fejlődése több ezer évre nyúlik vissza. A jégkorszak idejében például úgy védekeztek az orruk lefagyása ellen, hogy orrtyűt kötöttek rá. Ez a hosszúkás sapka, leginkább egy ormányra emlékeztetett, amiből később kifejlődött a kesztyű és a lábtyű is. Testüket állati bőrrel fedték be a hideg ellen, így a hatalmas mamutok között, mint virgonc kis mamutok, vidáman elsétáltak a kardfogú tigrisek elől.

Később, amikor nagy nehezen háziasították a kardfogúakat, akkor már közöttük éltek, és senki, azaz semmi nem merte megtámadni őket.

Teltek múltak az évezredek, és az őslakók rájöttek, hogy nem kell mindig valaki mögé bújva élniük. Ha összefognak, akkor meg tudják védeni magukat. Falut építettek hát az egyik erdő közelébe, ahol elérhető közelségben volt víz és élelem. A falu nehezen megközelíthető helyen állt, hogy még véletlenül se találjon rájuk senki. Észrevenni őket csak a magasból lehetett volna, de az utolsó száz évben megjelenő vasmadarak egyre gyakoribb érkezése miatt megtanulták elrejteni házaikat és tűzrakóikat is. Az egész falu a környező fákból és a növények indáiból épült, így teljesen beleolvadt a környezetbe. A lakosok kis fűszoknyáikkal, és lombos hajukkal pedig önmagukban úgy néztek ki, mint a facsemeték.

Ezt a tulajdonságukat ki is használták, amikor vadászatra indultak. Az állatok elsősorban szagok alapján tájékozódnak, de a föld- és fűszagú kovakcsicsiken nem volt dezodor vagy nájloning-szag, amitől a vadak megijedhettek volna. Egy napon így történhetett - amikor egy kovakcsicsi harcos épp a látóhatárt kémlelte-, a facsemeték között megjelent egy kisebb vaddisznó, amit ők varacskos disznónak neveznek. Az állat nem vette észre a harcost, sőt! Barna lábait, fatörzsnek, dús haját, pedig lombkoronának vélte. Mivel ezen a fán még nem érezte más állat szagmintáját, ezért nyugodtan elvégezte a kisdolgát. 

A harcos először annyira meglepődött, hogy moccanni sem mert, nehogy a jószág agyara, véletlenül az ő tomporában kössön ki, de amikor a szemtelen állat, a fűszoknyáját is legelni kezdte, az már neki is sok volt. A jóízűen majszoló varacskos disznó nem zavartatta magát, folytatta ízletes ebédjét egészen addig, amíg egy ordítás kíséretében össze nem csuklott a fa. Ettől a hangtól az állat megijedt, és visítva rohanni kezdett az erdő sűrűje felé. A magas fűben csak égnek álló bojtos farkát lehetett látni, amint őrületes sebességgel menekül. Szegény kis fa, még sokáig hevert kínok között a földön, mire haza tudott mászni.

A sámán, hallva a történteket, magához hívatta a harcosok vezetőjét, és arra kérte, hogy a falu élelmezése érdekében képezze ki a csapatot arra, hogy az állatok megtévesztésével könnyebben elejthessék zsákmányaikat. Sajnálta szegény harcost, készített is neki egy kenőcsöt, mégis ez egy óriási felfedezés volt! Immár nem csak bujkálásra, hanem megtévesztésre is használni kezdték álcájukat.

A legnagyobb harcos parancsba adta, hogy a reggel induló vadászatra mindenki szerelje fel ágyékpáncélját, kössön fel friss fűszoknyát, és ha lehet, véletlenül se mosakodjon meg. A harcosok így is tettek, majd elindultak az újuló erdő felé, beálltak egymástól nem messze a csemeték közé, és várták, hogy megjelenjenek az állatok.

Aznap hatalmas fogással tértek haza. Csak kisebb sérüléseket szereztek, amikor az állat helyett, egymás lábába döfték a lándzsát, de amúgy a csel sikeresen bevált.

Azóta a kovakcsicsik is tudják: a legjobb módja, hogy a zsákmány közelébe kerülj az az, hogy beleolvadj a környezetbe, vagyis az álcázás nagymestere légy!