A pilóta

A pilóta

Anton az első világháború idején repülőgép-pilóta volt a francia idegenlégiónál. Az Afrika északi részén, a Földközi-tenger partján található Algéria volt második otthona, mely a franciák gyarmata volt. Az oda települt rangos francia családoknál algír szakácsnők és szobalányok tüsténkedtek a hatalmas palotákban, és izmos, barna férfiak végezték a fizikai munkát a házkörül és az ültetvényeken.

Anton maga is gyakran megfordult francia-, és az imohagh családok palotáiban, amikor a neves családból származó barátját, Charles-t meghívták egy-egy estélyre. A díszes, boltívekkel tarkított kétszintes palotákban finom selymekbe öltözött férfiak beszélgettek. A nőkkel nem illett szóba elegyedni, és nem is nagyon lehetett, hiszen mindig külön ültek a férfiaktól. Ezek az összejövetelek koránt sem hasonlítottak az franciák fényűző estélyeire, ahol a nők hatalmas abroncsos ruhákban táncolták a keringőt, és az asztalok roskadoztak a kaviártól és a pezsgőtől. Anton mégis szerette ezeket a kimért, szokásaikat szigorúan betartó afrikai embereket. Varázslatosnak találta az állandó napsütést, a homok- és sziklatengert, valamint az oázisokat. Ez utóbbit kedvelte a legjobban, mert itt az oroszlán és a gazella is jól megfért egymás mellett. Igaz, hogy folyamatosan lesték egymást, azonban az éltető víz fontosabb volt számukra, néhány ezer éves ellenségeskedésnél.

Amikor beindultak a légitámadást jelző szirénák, Anton két percen belül felkészült a felszállásra, és várta a parancsot. Bekötve várt duplafedelesében, biztatóan odaintett társainak, és közben arra gondolt, mennyivel jobb lenne, ha csak azért kellene repülnie, hogy valamit létrehozzon, ne pedig elpusztítson. Ő volt a legjobb pilóta a rajban, és az egyetlen, aki esténként az általa lelőtt gépekben ülőkért imádkozott. Nem értett egyet a háborúval, de parancsot teljesített, és a véleményére senki sem volt kíváncsi.

Pár év múlva véget értek a harcok, és Anton úgy döntött, hogy soha többé nem öl meg senkit és semmit. Arra tette fel életét, hogy valamit létrehozzon, hogy az embereknek, ezen túl csakis örömet, és ne bánatot szerezzen.

Leszerelésekor megvásárolt egy félig összeroncsolódott, kiszuperált kétfedeles repülőgépet, és pár hónap alatt újat varázsolt belőle. A pilótáknak ugyanis nem csak a gépek vezetéséhez és a parancs teljesítéséhez kellett érteniük, hanem a szereléshez, a térképolvasáshoz, és ha lezuhannának, akkor a túlélés minden csínjához- bínjához. Szerencséjére, az új gépe kétszemélyes volt, amiről annak idején fényképeket készítettek a feltérképezéskor, így kiválóan alkalmassá vált, hogy sétarepülésekre vigye az arra vállalkozókat, jó pénzért.

Egy darabig jól is ment minden, de aztán érezte, hogy jobb lenne maga mögött hagynia ezt a vidéket, és lezárnia a múltat. Valamilyen megmagyarázhatatlan érzés arra ösztönözte, hogy ne térjen vissza Európába, hanem a másik irányba induljon. Nem akart hazatérni Franciaországba. Még nem.

Emiatt indult útnak Afrika belseje felé, ahol a Szahara végtelen homokdűnéi után buján zöldellő trópusi erdőket, és határtalan füves pusztaságokat csodálhatott meg a magasból. Ez a kontinens hatalmas volt, és a civilizációnak még a nyomait sem lehetett látni. Ez a világrész még érintetlen volt és tiszta. Hónapokon át csak repült és repült, amíg nem keresztezte útját az angol vadász…