Ripi Ropi kalandjai

Unalom

Ripi és Ropi, a két jóbarát egy esős napon a szobában ült. Ripi rajzmintákat készített az üdvözlőlap-versenyre, és közben a kedvenc számait hallgatta. Fejével bólogatott, lábával pedig nagyokat dobbantott a zene ritmusára. Annyira belemerült a munkába, hogy észre sem vette, Ropi mennyire unatkozik.

-Hah!

-Subi-dubi-dubá! Du-du, du-dá, subi-dubi duddá! Á!

Ropi a tenyerébe támasztotta állát, és figyelte, ahogy az esőcseppek hosszú, kanyargós csíkokban lassan végigfolynak az ablaküvegen. Az idő szürke volt, és hideg szél fújt odakint. Senki sem járt az udvaron. Még a kutyák is elbújtak az óljaikba.

-Csika-taka-taka-tá, csika-taka-taka-tá, csika-taka, csika-taka, csika-taka-tá bumm!- dudorászott Ripi.

Ropi ránézett a szeme sarkából. Nem értette, hogy lehet az, hogy a világ legunalmasabb délutánja van, és a barátja mégis jól érzi magát. Egyedül képtelen volt feltalálni magát.

-Úgy unatkozom!- sóhajtotta.

Ripi nem figyelt.

-Jaj, ne csináld már! Én majd meghalok az unalomtól, te meg már fél órája magán zenés-táncos partit tartasz magadnak az íróasztalnál.

Ripi meglepődve fordult hátra. Már megszokta, hogy barátja mindig morog valami miatt, és elég nehéz a kedvében járni. Ha sárkányt reptetnek, akkor túl erősen fúj a szél, ha palacsintát sütnek, akkor olyan töltelékkel akarja enni, ami nincs otthon, ha társasjátékoznak, akkor csak ő nyerhet, különben…

Letette a ceruzát, odafordult barátjához, és megkérdezte:

-Mit szeretnél csinálni?

Ropi sóhajtott egy nagyot, vágott egy grimaszt az ablak irányába, majd így válaszolt:

-Nem tudom.

Ripi ismerte ezt az arckifejezést. A lustaság és a hiszti uralkodott el barátján. Ilyenkor szokták mondani valakire, hogy nyűgös. Ezt a fajta hangulatot nem lehetett elűzni egyik pillanatról a másikra, legtöbbször csak egy kiadós alvás segített ezen a problémán, de Ripinek eszébe jutott valami.

-Figyelj csak! Mi lenne, ha meginnánk egy bögre finom kakaót, és közben megnéznéd a rajzaimat? Készítettem már rajzot anyák napjára, meghívót szülinapi partira és egy részvéttáviratot az olyan osztálytársaknak, akik önhibájukon kívül kaptak egyest.

-Önhibájukon kívül?- kérdezte Ropi- Hogyan lehet önhibán kívül egyest kapni? Vagy készen van a leckéd vagy nincs. Vagy kihegyezted a ceruzáidat, vagy nem.

-De van olyan, hogy az anyukák tehetnek az egyesről- magyarázta lelkesen Ripi.

-Mégis hogyan? Anyukád beszélget óra közben? Vagy azért nem tudod megtanulni a verset, mert egész este te vasaltad apukád ingeit? Ugyan már! Ne viccelj! Inkább gyere, és segíts megcsinálni a kakaót!

-Nem viccelek! Az egyik osztálytársam például azért kapott egyest, mert az anyukája úgy pakolta be a táskáját, hogy az írásfüzete szamárfüles lett. Ugyanez a fiú úgy tudta, hogy a táskájában van az énekfüzete, de nem találta. Gondolta, anyukája mégsem pakolta be, ahogy előző este állította, de aztán este kiderült, hogy mégis a táskájában volt, csak az anyukája nem mutatta meg neki pontosan, hogy hova tette, így nem találta meg énekórán. Ezt nevezik pechnek. Szegény nem tehetett róla, hogy nem találta meg azt a kis füzetet a rengeteg tankönyv és gyakorlófüzet mellett. Meg merem kockáztatni, hogy ez leginkább az iskola hibája. Minek cipeltetnek velünk annyi könyvet, meg füzetet? Csoda, ha néha egy-egy tényleg otthon marad? Aztán ott van egy másik osztálytársam, aki nem tudta szépen megírni a leckéjét, mert az anyukája nem vett neki ceruzahegyezőt, és a tompa ceruzával írt házi feladat így olvashatatlan lett. Szerintem mi még kicsik vagyunk, hogy mi legyünk a hibásak. Ez csakis a felnőttek bűne. Miattuk kell szégyenkeznünk, amikor ilyenek miatt egyest kapunk. Ezért rajzoltam nekik részvéttáviratot.

-Ripi! Nem lehet mindent a szüleinkre kenni! Van, amikor tényleg ők érdemelnék a fekete pontot meg az egyest, de általában mindenre van megoldás. Már kezdem is sejteni, hogy hogyan kereshetnék egy kis zsebpénzt.

Ripi összevonta szemöldökét, és értetlenül nézett barátjára.

-El akarod adni az üdvözlőkártyáimat?- kérdezte gyanakodva.

Ropi fújt egyet a levegőbe, és hogy barátja mennyire tévedésben van, még le is intette.

-Pff! Dehogy is! Jobb ötletem van. Minden reggel kiülök a folyosóra, és vállalom, hogy száz forintért bárkinek átnézem a táskáját, és segítek, hogy a felszerelés hiánya, vagy hiányosságai miatt senki ne kapjon egyest. Vinnem kell hegyezőt, meg egy lexikont…

-Azt meg minek? A neten mindenre rá tudnak keresni. Nem kellenek ahhoz könyvek, hogy megírják a leckét- mondta Ripi.

-Jaj, Ripi! Nem olvasásra, hanem nehezéknek kell, hogy kisimítsam a szamárfüleket! Minek nézel engem, dinoszaurusznak?

Ripi elszégyellte magát, amiért őskövületnek nézte a barátját. Tényleg azt hitte, hogy a lecke megírására akarja majd használni a lexikont. Hiszen abban annyi szó van, amit ő nem is ismer. De nehezéknek tényleg jó!

Ahogy beszélgettek, hirtelen felugrott és Ropi háta mögé mutatott:

-Oda nézz Ropi! Közben kisütött a nap. Gyere, menjünk ki játszani! Te vagy a fogó!