Kovakcsicsi mesék - Repülés

Kedves Olvasóink!

Véget ért a Kaposi István kalandjai című ifjúsági regényünk, ezért folytatjuk a kovakcsicsi mesesorozatunkat. Fogadjátok őket szeretettel!

ÍrkálóFirkáló

Repülés

A kovakcsicsik többnyire okosak, így nem meglepő, hogy voltak közöttük híres emberek is. Legalábbis a törzsön belül igen nagy népszerűségnek örvendett néhányuk. A sámán köztük mindig a legokosabb. Azért ők a sámánok. Az ősökkel való kommunikációhoz és a gyógyításhoz különleges képességekre, és nem kevés gógyira volt szükség. Némelyek az átlagosnál is több szürkeállománnyal rendelkeztek, és a kovakcsicsi törzs szerencséjére, nem fogadták el a külföldi állásajánlatokat. Így történhetett, hogy a sámánok között több feltaláló is volt.

Réges-régen, amikor a Szahara még buja legelő volt, az egyik sámán-palánta kitalálta, hogy repülni akar. Úgy gondolta, milyen jó lenne szabadon szárnyalni az égen, és ráadásul onnan fentről jobban szemügyre vehetné a környéket. Csakhogy neki nem voltak sem tollai, sem denevér szárnyai. Látta az ég madarait, és arra a következtetésre jutott, hogyha neki is lennének tollai, és gyorsan csapkodna a karjaival, akkor bárhova elrepülhetne.

Elment hát az egyik sziklához, bekente a karjait valami ragaccsal, és hozzátapasztotta a hétvégi ebéd után maradt strucctollakat. Amikor megszáradt a mű, az ifjú nekifutott és leugrott a sziklaszirtről. Pár másodperccel később ott feküdt kitekeredett testtel és lógó nyelvvel a szikla lábánál. Szegény próbált csapkodni újdonsült szárnyaival, mint a madarak, de úgy sem sikerült a levegőben maradnia. Talán elfelejtette, hogy a strucc sem tud vele repülni? Ha körültekintőbben választott volna tollakat magának, talán sikerült volna.

Ő azonban úgy érezte, hogy sikerült neki, és repült. És még mindig repül. A sérülései miatt ugyanis erős fájdalomcsillapítókat kapott, ami hallucinációkat okozott nála.

Később, amikor már tényleg sámán volt, bevezette a relaxációt. A sok munkában hamar elfáradtak az emberek, szükségük volt egy kis lazításra. Olyankor könnyűnek és boldognak érezték magukat. Ha a törzs tagjai repülni vágytak: körbeülték a tábortüzet, és a csillagok máris körülöttük forogtak. Csak egy varázspipára volt szükségük. Csakhogy egy napon lecsukták a sámánt drogterjesztésért.

Aztán később mégiscsak azon törték a fejüket, hogyan repülhetnének át a sivatagon, amivel időt és emberéletet spórolhattak volna meg. Néha ugyanis vándorolniuk kellett. Úgy kétezer évenként, amikor a klímaváltozás hatásai miatt élhetőbb környezetet kellett keresniük.

A későbbi sámánok közül volt, aki favázra rögzített bőrökkel próbált óriási denevér szárnyakat készíteni. Az egy darabig siklott a levegőben, de nehéznek bizonyult és mindig lezuhant. Akkoriban egész családok nőttek fel és haltak ki, mert a családban mindenki tesztpilóta volt.

Azóta rájöttek, ha odébb kell vándorolni, azt megtehetik elefánt vagy vadszamár háton is. Még úgy is gyorsabb, mintha gyalogolnának.