Kovakcsicsi mesék

Kovakcsicsik az olimpián

Az olimpiai játékokat több mint kétezer hétszáz évvel ezelőtt kezdték el játszani a görögök Európában. Az akkori játékok célja az volt, hogy a görög városállamok négyévente összejöjjenek, és áldozatok bemutatása mellett különböző sportágakban összemérjék erejüket. A győzteseket tisztelet övezte, és néha szobrokat készítettek róluk. Ezek a mai fotóknak, újság cikkeknek feleltek meg. A szobor segítségével mindenki tudta, hogy néz ki például a birkózó bajnok.

Afrikában a kovakcsicsik, a görögöktől függetlenül kitalálták, hogy a környező falvak népeivel időnként megtartott versenyek nem csak ismerkedésre jók, hanem arra is, hogy kiderüljön ki a legerősebb. A vesztes törzseknek így eszükbe sem jutott, hogy kikezdjenek a győztes faluval, ahol a legkeményebb harcosok laktak.

Így történt, hogy a falu kihirdette: harcosok jelentkezését várják a következő versenyszámokra:

Strucc-boxolás, gepárd-futás, víziló-birkózás, hiéna-lopás és oroszlán-üvöltés.

Minden sportágban külön edző foglalkozott a versenyzők felkészítésével. Reggeltől estig kint gyakoroltak a szavannán, hogy a következő holdtölte után kezdődő olimpiára felkészüljenek. A sportolók minden este hulla fáradtan, néha sebesülésekkel tarkított testtel zuhantak pálmalevél ágyukba.

Aztán eljött a nagy nap!

A szomszéd faluból egy tucatnyi férfi jött, hogy képviselje a kutácsok törzsét. Onnan kapták a nevüket, hogy lábaik olyan hosszúak és vékonyak voltak, mint a piszkafa. A törzs jelképe egy nagyon hosszú bot volt, aminek a végén volt egy kis horog. Azt letűzték a falu közepén, jelezve, hogy elfogadták a kihívást.

Aztán hamarosan jöttek a széles orrúak, a csüngő hasúak, a bivalynyakúak és a hosszú nyakúak törzsei is. Mind letűzték a falujuk jelképét, jelezve, hogy ők is elfogadták a kihívást.

A versenyt a sámán nyitotta meg egy fejbiccentéssel. A korábbi évek tapasztalat alapján ugyanis rájött, hogy a kilenc órás megnyitó nem tesz jót a közhangulatnak, miután jól megagyabugyálták.

Az első versenyszám a strucc-boxolás volt. A harcosokat beterelték egy karámba, ahol egy strucc tisztogatta békésen a tollait. A versenyszám nevével ellentétben nem az volt a feladat, hogy a struccnak behúzzanak egy akkora maflást, hogy az elterüljön a porban, hanem az, hogy megpróbáljanak felülni a hátára, és minél tovább megüljék. Csakhogy ehhez a struccnak is volt néhány szava. Magasabb volt, mint a harcosok, és izmos, hosszú lábai voltak. A versenyzők lassan megközelítették, amitől a madár felemelte a fejét, és bizalmatlanul méregette a fura társaságot, majd az egyiknek akkorát boxolt a gyomrába, hogy a bordái recsegése a görögökig hallatszott. A versenyt végül a hosszú nyakúak nyerték meg, akinek harcosa két másodpercig ülte meg az állatot.

A gepárd-futás kint zajlott a szavannán. A versenyzők kerestek egy baobab, vagyis majomkenyérfát, amin lehetőség szerint egy gepárd is pihent, és addig cukkolták, amíg a szelíden szunyókáló cicából egy vérmes vadmacska lett. Ekkor kezdődött a futás. Futott mindenki, amerre csak látott. A lényeg, hogy ne kapja el ez a szélsebes ragadozó, és lehetőleg sebet se ejtsen a versenyzőn. A leghatékonyabb futónak a kutács harcos bizonyult, aki hosszú, vékony lábaival könnyedén elfutott a macska elől. A többiek sajnos nem úszták meg sérülés nélkül, és egy valaki el is tévedt, így ezt a versenyt a piszkafa lábúak nyerték.

Másnap kezdődött a víziló-birkózás. A játékosok kimentek a legközelebbi itatóhoz, ahol az állatok épp aludtak. Ők ugyanis éjjel vadásznak, és nappal alszanak. Többnyire a víz alatt. Pár perc után viszont muszáj feljönniük a felszínre levegőért, így a harcosok könnyedén kiszúrhatták őket. Az egyikük úgy gondolta elég, ha befogja az állat orrát, és az egyszerűen megfullad. Csakhogy, amint a vízbe gázoltak a versenyzők, a vízilovak elúsztak a kis tóban, és elmerültek. Olyan jól elbújtak, hogy nem találták meg őket, így a versenyt lefújták. Talán jobb is, hiszen ez az állat Afrika egyik legveszélyesebb ragadozója. Kéz- és lábvesztés nélkül kevesen úszták meg a vele való találkozást.

A negyedik napi versenyszám a hiéna-lopás volt. A bivalynyakúak félreértették a játék leírását, és tévedésből hónuk alá csapva az egész hiéna falkát hazáig szaladtak velük, így ez a versenyszám is elmaradt. Bár a cél az volt, hogy a versenyzők ellopják a hiénák elől a vadhúst, de ha azt nézzük, mégis csak ők nyerték a versenyt, hiszen a hiénák által felfalt vad ott rejtőzött a gyomrukban.

Az ötödik napon a hét záró versenyszámára, az oroszlán-üvöltésre készültek a játékosok. A versenyzők és a környező falvak szurkolói elfoglalták helyüket a közeli magaslaton, hogy minél jobban hallhassák a versenyt. A csüngő hasúak és a széles orrúak képviselői együtt közelítették meg a közeli oroszlán családot. Vadul ordítozni kezdtek, de az állatok rájuk se bagóztak. A közeli bokorban mozgolódás támadt. A négylábú vadászok figyelni kezdtek, majd lassú, kúszó léptekkel megközelítették, majd üvöltve ráugrottak.

A bokorból Zigóta, a hírhedt kovakcsicsi vadász ugrott ki letolt fűszoknyában, és ijedtében akkorát üvöltött, hogy az állatok fejvesztve menekülni kezdtek. Így ezt a versenyt a kovakcsicsik nyerték meg. Bár a bírák tanakodtak, hogy nem-e a bűzbomba riasztotta el az oroszlánokat, de a lényeg, hogy Zigóta megnyerte a versenyt.

A játékokat végül minden törzs első helyezettként nyerte meg. Mondhatni döntetlen lett az eredmény. Ennek következményeként az egyformán erős harcosokkal bíró törzsek továbbra is békességben éltek egymás mellett az afrikai szavannán.