A vadász és a pilóta

A vadász és a pilóta

Élt egyszer egy vadász és egy pilóta. A vadászt Krucifixnek hívták, és az angol Természettudományi Múzeum zoológusa volt. Vagyis imádta az állatokat.

Az év tizenkét hónapjából tizenegyet különböző kontinenseken töltött, hogy feltérképezze az állatvilágot. Bejárta Afrikát, Dél-Amerikát, Ausztráliát, Ázsiát és az Antarktisz jeges világát. Napokig csak figyelte az állatokat, rajzokat és jegyzeteket készített a szokásaikról és jellemzőikről, majd amikor már úgy érezte, hogy mindent tud róluk, akkor lepuffantott egyet-kettőt az öblös végű, távcsöves puskájával, és kitömetve hazaküldte Angliába, hogy az ott élő városi emberek is megismerhessék a föld különböző tájain élő egzotikus állatokat. Persze nem csak úgy vaktában lövöldözött.

Igen jól tudta, hogy melyik állatot kell kilőni. Mindig csak olyat, amelyik beteg volt, vagy megsérült, és megváltás volt neki a halál. Munkáját általában bennszülöttek segítették, akik jól ismerték a vidéket és az állatok szokásait. Ők cipelték a nehéz utazóládákat, a fegyvereket, és a többi kelléket, ami nélkülözhetetlen az ilyen expedícióhoz. A feladat főként a tanulmányozás volt, nem a vadászat, de Krucifix nagyon szerette mindegyik részét. Igazság szerint nem volt valami jó lövő. Amikor eltévesztette a célt, és az állat elszaladt, mindig így kiáltott: „A krucifixét neki, ez elment!” Hát ezért hívták őt Krucifixnek. Meg azért is, mert jegyzetfüzeteiben a gyönyörű rajzok mellett olyan rondán írt, hogy rajta kívül senki sem tudta elolvasni. Az egész jegyzet egy nagy krucifixnek nézett ki.

Amikor eljött a késő délután, kiült homok színű sátra elé egy kinyitható táborszékre a kedvenc teáscsészéjének társaságában, forró vízbe áztatta féltve őrzött tealeveleit, és jobb híján kecske- vagy a helyi lehetőségeknek megfelelő tejjel keverve megitta ötórai teáját.

Így teltek napja, hónapjai. Társasága nem nagyon akadt, mert a bennszülöttek nem értették a nyelvét, és ő is csak néhány szót tudott az övükén. Már-már arra gondolt, hogy befejezi munkáját és hazatér Angliába, amikor egy nap hatalmas vasmadár szelte keresztül az égboltot.

A repülőgép nagyon alacsonyan repült, megriasztva a nagy robajjal az állatokat. A vadász méregbe gurult, és szinte futva a landoló gép után indult. Egy óra múlva be is érte a felhőlovast, aki nem hagyta szóhoz jutni Krucifixet. Elmesélte, hogy a hadseregnél szolgált, és amikor véget ért a háború, megvette ezt a gépet, amivel az óta járja a világot. Peckes, hegyesre pödört bajusza, és széles válla a nők körében igen közkedvelt lehetett, de a vadászt valahogy nem hatotta meg. Indulatosan az ismeretlen férfinak esett, és követelte, hogy ezzel a veszélyes gépezettel hagyja el a környéket, mert az állatok elriasztásával tönkreteszi a munkáját. A pilóta, akit Antonnak hívtak és a francia légierőnél szolgált korábban, nem hagyta, hogy a vén angol mókus kihozza a sodrából. Gondolta, ha megmutatná neki ezt az élővilágot a saját szemszögéből, akkor nem ellenezné a repülést. Így is tett.

Anton meggyőzte Krucifixet, hogy másnap repüljék körbe együtt a vidéket. A vadász nagy nehezen beleegyezett, de csak tudományos kísérlet céljából. Hajnalban indultak, amikor a nap még csak halványan világította meg az ég alját. Olyan volt, mint egy hatalmas rózsaszín vattacukor. Már a levegőt szelték, amikor a nap előbujt rejtekhelyéből, és bevilágította a hegyeket, a sűrű erdőt és az azt kettészelő hömpölygő folyót. A vadász szája tátva maradt a csodálkozástól. Még sosem látott ehhez foghatót. A lentről óriásinak tűnő hegyek apró domboknak tűntek odafentről, a tavak pedig fénylő tócsáknak. Anton lejjebb ereszkedett a géppel. Krucifix felkiáltott meglepetésében, és izgatottan mutogatott lefelé egy hatalmas csorda irányába, amik úgy terítették be a vidéket, mint földet a fűszálak. Innen nagyon jól meg lehetett figyelni a méretüket, és vándorlásuk irányát. Ahogy még lejjebb ereszkedtek láttak fák koronáján csüngő tarka majmokat, csapatban fészkelő madarakat, színes virágokat. Az élet csak úgy nyüzsgött amerre csak repültek.

Miután a francia pilóta visszavitte a vadászt a táborba, meghívást kapott egy teára. Anton látta a lelkesedést a vadász arcán, aki még mindig nem tért magához az élménytől. Hosszú órákig beszélgettek a sátor előtt, és közben a teázásból italozás kerekedett. Ilyenkor születnek az üzletek. A vadász felajánlotta Antonnak, hogy szerződjön le vele, illetve a Természettudományi Múzeummal, és segítsen az állatok vándorlásának, szokásainak további feltérképezésében. A francia kortyolt egyet laposüvegéből, és szövetségre lépett a vén angol kecskével.