Kaposi István kalandjai 5.

5

 A tanításnak néhány hét múlva vége lett az iskolákban, hogy a jó idő beköszöntével a gyerekek otthon segíthessenek. Főként vidéken. Ilyenkor a földeken már javában folyt a munka, az urak pedig elindultak, hogy látogatásokat tegyenek a hónapok óta nem látott rokonoknál. A nemrég befejeződött báli szezon után az élet újabb formája kezdődött. Az uradalom különböző részein a gyerekek más és más módon töltötték a szünidőt. A lányok többnyire otthon maradtak főzni, vagy szüleiknek ők vitték a földekre az ebédet. A fiúk már korán megtanulták megetetni az állatokat és kitakarítani az ólakat, így a háztáji feladatok többnyire rájuk maradtak. A városokban azonban más volt a helyzet.

Barátaim és én legtöbbször az utcákat róttuk egész nap, vagy a Kecel-hegyen játszottunk Imre barátunknál, akinek szülei zsellérek voltak. Csak nagy titokban jártunk ki, mert ugyan mi sem voltunk gazdagok, de a zselléreknél jobban éltünk. Volt egy íratlan szabály a városban: az egész telkes polgár nem állt szóba a féltelkessel, a féltelkes a negyedessel, aki lenézte a házatlan zsellért. Szerencsére ránk nem hatott ez a szokás, mert mi függetlenül attól, hogy kinek milyen új ruhája volt, és mennyi pénz volt a zsebében, mindent megosztottunk egymással. Imre szülei többnyire a szőlő megműveléséből éltek. Úgy vonták be a Kecel-hegyet a sorok a domb egyik aljától a másikig, mint egy alvó óriást a szőlőindákból szőtt takarója. Sokszor képzeltük el, hogy mi lehet a nagy domb gyomrában. Imre nagyapja is velük lakott abban az egyszobás kis házban, ami a telek szélén állt. Sárból és nádból tapasztott falai télen melegek, nyáron hűvösek voltak. A kunyhó előtt – mert joggal nevezhetjük inkább egyszerű kunyhónak, mint háznak – fatönkök hevertek a földön félkörben. Nagyszerű kilátás nyílt innen a városra. Előttünk a Kapos folyó kanyargott, melynek vize két malom lapátjait hajtotta. Elég nagy forgalom volt a molnárnál, akihez hatalmas szekereken hordták az őrölni való búzát. Jóízűen hallgattuk az öreg meséit. Mindenkiről tudott valamit, hogy kivel milyen csúfság esett meg, aminek ő véletlenül mindig szem- és fültanúja volt. Érdekes történetekkel szórakoztatott bennünket.

Egyszer azt mesélte, hogy réges-régen óriások éltek a földön. Itt, a mi kis városunkban is lakott egy család. Heten voltak: Iván és Ilonka, a gyermekeik: Soma, Kapos, aki egyfolytában a földet átszelő folyóban játszott, Iszák, ki annak vizét megállíthatatlanul nyelte, valamint Kecel és Kötöny. Egyszer váratlan gyorsasággal köszöntött be a tél. Az óriáscsaládot felkészületlenül érte a hideg, és mivel nem készítettek maguknak vastagon szőtt kabátot, nagyon fáztak. Az idő egyre hidegebb és hidegebb lett. Tüzet raktak a kis folyó partján, és körbeülték, hátha segít átvészelni a tűz melege az egész telet. Mivel nem volt idejük fát gyűjteni sem, így hamarosan elfogyott a tűzifájuk, és megfagytak. A hét óriás a kihunyt tűz körül lelte halálát. Az évek során a szél földet hordott rájuk, így temetve el őket. Aztán emberek jöttek ebbe a kis völgybe, amelyet addigra már hét domb vett körül: az Ivánfa-hegy a legerősebb óriás után, aztán az (I)Lonka-hegy, amelyet későbbi lakói után Róma-hegynek neveztek el. Gyermekeik után kapta nevét a Som(a)-hegy, a Kö(r)töny-hegy, a Kecel-hegy, a Kapos-hegy és az Iszák-hegy. Az öreg szerint a két utóbbinak köszönhetjük, hogy az egykor víz alatt lévő völgy vize egy szabályos kis mederbe terelődött. Ha Kapos nem pancsolja el a vizet, és Iszák nem issza olyan mérhetetlenül, akkor most térdig járnánk a mocsárban végig a Hosszú és a Major utcában.

Jó mese! – gondoltam magamban, csakhogy a Granárium-földön szolgáló öreg kertész, Ambrus bácsi már korábban felvilágosított, hogy 1832-re egy Beszédes József nevű mérnök csapoltatta le a Kapos berkét, aki gróf Széchenyi István munkatársa volt. Így a Kapos folyó mentén most édes füvű rétek burjánzanak a lovak, birkák, kecskék és tehenek számára. Az óriások meséje viszont magával ragadott. Sokszor képzeltem el a hegybe menet, hogy helyezkedik el az óriás a domb alatt. Arra jutottunk Imrével, hogy mi valószínűleg a jobb térde kalácsán szoktunk üldögélni.

A mai napon azonban valami különlegeset terveztünk. Imre mesélte nekünk, hogy a szemközti domb oldalában a szőlősorok között a földbe vájva előző nap talált egy ajtót, amelyet vadszőlő futott be, így alig észrevehető. A földet kicsit kivájták, hogy minél mélyebbre tehessék a bejáratot, a növényzet viszont annyira befutotta, hogy aki nem vigyáz, a nyakát is szegheti, ha a gödörbe zuhan. Megkérdezte nagyapját, hogy mit tud arról a gödörről és az ajtóról, de az nem mondott róla semmit, csak hümmögött magában. Akkor az anyjához fordult a kérdéssel, mire az ráripakodott, hogy a közelébe ne merjen menni annak a helynek, mert az bizony egy kígyóverem. Több se kellett! Elhatároztuk, hogy kiderítjük, mit rejt az ajtó. Még aznap elterveztük, mi kell a felfedező expedícióhoz, és másnap reggel már spárgával, gyertyákkal és lapáttal indultunk Kálmán barátommal a hegybe Imréhez.

Kálmán az egyik leggazdagabb kaposvári család, a Bernáth család legfiatalabb tagja volt. Egy hatalmas egyszintes házban laktak a Promenád utcában. Az apja ügyvéd volt, bár nagyon szigorú, de igazságos ember. Kálmánt rendszerint egy nevelőnőre bízta, ha dolgozott, mivel Kálmán édesanyja még barátom kicsi korában meghalt. Az 1855-ös kolerajárvány idején vesztette életét, amikor önkéntes ápolóként dolgozott nagynénémmel együtt a toponári zárdában. A két család jól ismerte egymást. Édesapáink is jó barátságban voltak gyerekkorukban, a már akkor is fennálló rangbéli különbségek ellenére. Anyám Kálmán édesanyjának halála után dolgozott egy ideig náluk, de mivel a mi barátságunkat mások nem nézték jó szemmel, hogy távol tartsanak a barátomtól, anyámat bocsátották el, engedve a polgárok megítélésének. Na hiszen! A barátság nem ismer határokat. Lám, most is együtt vágunk neki egy újabb kalandnak.

Hogy ne vegyenek bennünket észre, a Szarkavári-erdő felől másztunk fel a dombtetőre. A hegy és az erdő között elterülő lápos síkon vadrécék és kócsagok őrizték fiókáikat, akiket a békák hangos kuruttyolása sem zavart fontos teendőik teljesítése közben. A nap egyre magasabban járt, mire odaértünk a megbeszélt találkozóhelyre. A telek határán álló hatalmas diófa terebélyes lombkoronát növesztett, mely alatt kiválóan el lehetett bújni a kíváncsi szemek elől. Mire felmásztunk a domb oldalán, Imre már türelmetlenül várt bennünket. Ebédre neki és nekünk is haza kellett érnünk, nehogy bajba kerüljünk. Elővettük hát a tarisznyát, amelyben Kálmán három szál gyertyát, egy doboz gyufát és egy gombolyag spárgát hozott.

– Kötél helyett talán ez is megteszi, ha nem akarunk eltévedni – magyarázkodott. – Ki tudja, milyen útvesztőkkel találja szembe magát az ember odalent, nem igaz? Mászásra nem alkalmas, de ugyebár nem is szándékozunk veszélyes ereszkedésekbe bonyolódni – bizonygatta Kálmán a spárga alkalmasságát.

– Hát, nem is tudom – vakarta a fejét Imre. – Azért egy háromméteres kötél nem ártott volna, de ha mégis ereszkednünk kell, akkor majd holnap visszamegyünk. Viszont nekünk nincs kötelünk. Kitől tudnánk szerezni?

– Nekünk sincs. Amikor apám meghalt, anyám eladta a szerszámait, és többek között a köteleket is. Ruhaszárítónak túl vastagok és nehezek voltak, de helyette tudok valamit, ami ugyanolyan erős és körülbelül másfél méter hosszú – mondtam. – Apámnak van egy öve, ami elég erős ahhoz, hogy megtartson minket

Elkomorodtam, amikor az említett tárgyról eszembe jutott, milyen fájdalmas büntetés alkalmával szereztem tudomást a létezéséről. Több hónap telt el azóta, mégis úgy éreztem, mintha még most is frissek lennének a sebek a fenekemen. Anyám úgy elvert, hogy egy hétig sírva jártam az árnyékszékre.

– Tudjátok mit!? Engem az sem érdekel, ha nem érünk vissza ebédre, csak menjünk már, és tudjuk meg, milyen titkokat őriznek odalent! – mondtam.

– Hát én viszont nem akarok egész hétvégén büntetésben lenni, úgyhogy igyekezzünk, és próbáljuk meg időben véghezvinni a tervet! Ki menjen elöl? – vetette fel félénken a kérdést Kálmán.

– Majd én, hiszen úgyis én vagyok itthon, én ismerem a terepet. A lapátot majd viszem a hátamon. Így ni. Jól felkötözöm, nehogy elhagyjuk félúton.

Kálmán kutatni kezdett a bőrtáskájában. Elővett két szál gyertyát és egy csomag gyufát.

– Ha kinyitottuk az ajtót, bent szükségünk lesz fényre, hogy lássunk. Imre! Neked adom az egyiket, te menj legelöl! Pista! Te jössz majd mögöttünk, nálad lesz a másik!

– Csak induljunk már! – türelmetlenkedtem.

Barátaim csendben bólintottak és már indultunk is a szőlősorokon keresztül a földbe vájt ajtó felé. Térdre ereszkedtünk, és ebben a pózban közelítettük meg a célt, amennyire lehetett. Ahol már nem rejtett el bennünket a fa lombja, ott hasra feküdtünk. A fű már felszáradt a reggeli harmattól, csak imitt-amott volt nedves, ahol nagyobb csomóban nőtt, és a nap nem tudta felszárítani. A sorok között éppen annyira nőtt meg a fű, hogy benne kúszva nem látszott ki a fejünk búbja sem. Sorról sorra csusszantunk át a tőkék között, egyre közelebb kerülve a titkok titkához. Ahogy haladtunk előre, éreztem, hogy a por a tüdőmbe mar, a fű pedig erős illatával tüsszentésre késztet. A csapatot azonban nem akartam lebuktatni, ezért nagy levegőt vettem, és métereket másztam a fiúk nyomát követve. Aztán egy újabb nagy levegő, és kúsztunk tovább. Imre, akárcsak egy kapitány, az élre tört, és vezette kis kalózait, akik meglelték a kincses szigetet. Úgy ismerte a terepet, akár a tenyerét. Csak a nap láthatta felülről, ahogy a fűben rejtőzködünk, és megközelítjük a vermet, halknak vélt csörtetésünket pedig tavaszi madárcsicsergés kavalkádja nyomta el. Vajon milyen messze lehetünk még? Annyira izgultam, hogy a torkomban dobogott a szívem. Kálmánon is hasonló érzelmeket fedeztem fel. Nem volt túl meleg, de róla patakzott a víz. Az arca és az inge is verejtékben úszott. Vezérünk elégedett mosolya nyugtázta számunkra, hogy megérkeztünk.

– Aúú! – harsantam fel.

– Mi az? – szólt hátra az élen kúszó Imre barátom.

– A karom. Áúú! Nagyon fáj, és nem tudom kihúzni. Valami beleállt a húsomba. Jaj! Segítsetek már!

A fiúk egy gyors mozdulattal hátraarcban elindultak visszafelé. Először talán azt hitték, csak viccelek, de amikor meglátták a könyököm feletti sebet, amelyből patakzott a vér, tágra nyílt szemmel csak bámultak, és egy szót sem bírtak szólni.

– Segítsetek! Valamitől nem tudom kihúzni a karom. A könyököm… elakadt. Juj!

– Engedd! – bátorodott fel Kálmán. – Azt hiszem, egy faág tört el, és annak a szilánkos vége állt bele a karodba. Mindjárt kihúzom. Amikor szólok, vegyél egy nagy levegőt és hirtelen fújd ki!

Arcomat a veríték verte, és legszívesebben teli torokból üvöltöttem volna fájdalmamban, de féltem, hogy akkor Imre szülei biztosan észrevesznek minket, és megkapjuk a magunkét, amiért a tiltásuk ellenére idejöttünk. Megpróbáltam hát férfiként tűrni a fájdalmat, pedig a sebem nagyon égett, és csípte a kosz, ami belement.

– Jól van, Pista. Háromig számolok. Egy… kettő… HÁROM!

– Ááááááááááááá! – hangom csak úgy visszhangzott a két domb között. Válaszul kutyaugatás és Imre nagypapájának kiáltása hallatszott. Fény derült a turpisságra, de engem most ez érdekelt a legkevésbé. Kiemeltem a karom, mely a fájdalomtól úgy hanyatlott a mellkasomra, mint egy darab rongy.

– Be kellene kötözni a sebet, mert eléggé vérzik! – hallatszott Kálmán hangja. – Pista! ...hallasz…? Jól…?

De akkor már máshol jártam. Egy olyan helyen, ahol nincs fájdalom és félelem, csak csend és nyugalom.

Három óra múlva ébredtem Imréék kunyhójában. Nagyapja forralt vizet, és kitisztította a sebem. Nem voltam teljesen magamnál. Valószínűleg, mert úgy láttam, hogy az öreg tyúkhúrt vesz a szájába, megrágja, és azt teszi a sebemre. Az ágyán feküdtem, és mielőtt felállt, jelentőségteljesen rám nézett, és így szólt:

– Ha nem akarod elveszíteni a karod, jobban teszed, ha otthon mindent elmesélsz, és bementek az ispotályba.

Az öreg arcán ülő mély barázdák és tiszta tekintete azt súgta, komolyan beszél. Megfordult, leült a nyitott ajtó mellett, fáradtan nekidöntötte a hátát az ajtófélfának, és a pipájára gyújtott.

– Ismertem egyszer egy juhászt, aki mezténláb lépett bele egy letört faágba. Ugyan a seb nem tűnt nagynak, de jól elfertőződött. Már csak azt vette észre, hogy a lábfeje olyan fekete, mint a szurok. Le is vágták neki, nehogy vérfertőzést kapjon, és belehaljon.

Úgy hasítottak tudatomba a szavak, mint villám a fába. „Nem akarom elveszíteni a karomat!” – nyöszörögtem magamban. Hogy fogok akkor fára mászni, madarászni vagy lépvesszőket nyesni? Már-már könnyek gyűltek a szemembe, amikor felnevetett az öreg.

– Nem sírunk ám, komám! Ne aggodalmaskodjál! Részemről minden tőlem telhetőt megtettem, de nem ártana azt a sebet egy kis jóddal is kimosni. Elég mélyen beleállt a felkarodba az a fránya ág. No, ha jobban vagy, akkor indulhatsz is. Kálmán barátod majd hazakísér. Azonban mielőtt elindultok, előbb meséld csak el nekem, mit kerestetek ott?

Az ágy szélén ülve zavartan néztem kifelé, hogy barátaim támogatását kérjem, de senki sem jött a segítségemre. Lehorgasztott fejjel bámultam a lábam, és egy szót sem szóltam.

– Talán elvitte a cica a nyelved? – bazsalygott az öreg.

– Csak katonásat játszottunk. Véletlenül kerültünk a kígyóverem közelébe – hazudtam.

– Úgy! Már értem. Hát akkor legközelebb vigyázzatok, hol játszotok! No, eredj haza!

– Köszönöm, hogy bekötözte a sebem! – mondtam, és igyekeztem minél előbb elszabadulni, nehogy újabb kérdéseket tegyen fel.

Barátaim valóban kint vártak a kunyhó előtt, és nagyon megörültek, hogy épségben megúsztam a dolgot. Felfedezőutunk ugyan kudarcba fulladt, de megfogadtuk, hogy kiderítjük, mi van a földbe vájt verem belsejében. Lassan dél volt, így Kálmánnak és nekem sietnünk kellett, hogy időben hazaérjünk. Mire befordultunk a Kanizsai utcáról a kőkeresztnél a Füredi utcába, a Nagyboldogasszony-templom harangja elütötte a delet. Barátom gyors búcsút vett, és futva indult haza a harangzúgás irányába.

Érkezésem és a tény, hogy megint bajba keveredtem, anyám idegeit csak úgy szaggatták. Bár dühös volt rám, anyai aggodalma mégis arra ösztönözte, hogy ebéd után bevigyen az ispotályba, ahol kimosták a sebem, és jóddal is fertőtlenítették. Kaptam pár öltést is, hogy a seb nehogy szétnyíljon. Vicsorgó, fájdalmas képem meggyőzte szülőmet, hogy nem szorulok külön büntetésre, mivel a bal karomon tátongó seb így is éppen eléggé fájt. Én pedig megkönnyebbültem, hogy sárgára festett sebem immár nem fertőződhet el, és pár hét múlva ismét két kézzel megkísérelhetem felfedezni a Kecel-hegy titkát.