Kaposi István kalandjai 8.

8

Az eseményeket követően Kálmántól gyorsan elbúcsúztam, és elindultam megkeresni Emmát. Ahogy közeledtem az üzlet felé, láttam, amint Emma a könyvkereskedésből egy jó kiállású, magas fiatalember kíséretében távozik, aki számomra ismeretlen volt. Katonai zubbonyt és sapkát viselt. Díszes nyergű lova kint állt az üzlet előtt. Én csak álltam az utca túloldalán, és néztem, ahogy a férfi kezet csókol Emmának, és egy pillanat alatt felpattan a lóra. Hátrafordulva biccentett még a nővérem felé, és gyors ügetéssel távozott. Nővérem majd elájult a boldogságtól, szája szinte körbeszaladt a fején, annyira mosolygott. Azt sem vette észre, amikor megálltam mellette.

– Szóval nem is a táncrend miatt jöttél le a városba! – kiáltottam.

– Uram Isten! Te meg hogy kerülsz ide? Mondtam, hogy várj meg a téren – fordult meg ijedten. – És miért vagy csupa mocsok? Megint verekedtél? Téged egy percre sem lehet magadra hagyni?

– Jobb lesz, ha befogod a szádat! – bátorodtam fel. – Engem megtámadott az új fiú és a bandája, ők keresték a bajt. Nem én viselkedtem illetlenül, hanem te! Ha édesanya megtudja, hogy beszéltél egy férfival, és ráadásul felügyelet nélkül, még neked is kijárhat egy-két pofon.

– Ne merészeld, te kis taknyos! Egyáltalán hogy mersz engem fenyegetni? – ripakodott rám a nővérem. Kezét csípőre tette, fölém meredt, és a fogai között azt sziszegte:

– Ha bárkinek el mered mondani, esküszöm, megöllek!

– Ahogy óhajtja, kisasszony – gúnyolódtam eltorzítva hangomat. Dobtam egy csókot felé, rácsaptam a hátsómra, és lódobogást utánozva, bal kezemben a képzeletbeli kantárt tartva, elvágtattam a Hosszú utca felé.

Hátranézve láttam, amint Emma feje vörösen izzik, és gyilkos tekintete a hátamba fúródik. Nem mertem megvárni, míg utolér, ezért hazáig tartottam a távolságot. Reméltem, mire hazaérünk, megnyugszik, mert ha előadja anyánknak, hogy megint verekedtem, úgyis én húzom a rövidebbet. A szomszéd ház előtt vártam be őt. Vetettem egy utolsó pillantást öltözékemre, leporoltam teljesen a nadrágomat, és mint aki jól végezte dolgát, rendes, jól nevelt kisfiúként léptem testvérem mellé, hogy együtt érkezzünk.

– Jegyezd meg! Ha elmondod, mit láttál, én is elmondom, hogy megint verekedtél, és akkor lesheted, hogy mikor mehetsz el megint itthonról – súgta nekem.

Be kellett látnom, hogy igaza van. Legjobb esetben is ketten lennénk büntetésben, de ha kiderül, hogy verekedésbe keveredtem, akkor újabb szobafogság várna rám. Sóhajtottam, és tudomásul vettem, hogy a nővérem győzött.

Édesanyánk vasalt, nagyanyánk varrt, amikor megérkeztünk.

– Kaptál táncrendet, kislányom? – érdeklődött nagyanyánk.

– Igen. Nézd! Ugye milyen szép minta van az elején? – válaszolta, miközben leült mellé, és mesélni kezdett. – A táncok közül már ki is választottam, melyikre szeretnék legjobban felkérést. A francia négyes és a kotillon remekül megy Etelka szerint is, de a gyorspolka sajnos nem az erősségem.

– És kitől remélsz felkérést, kislányom? – kíváncsiskodott huncut mosollyal.

– Senkitől – pirult el. – Bár a héten Chamissollené említette, hogy a polgármester úr mindenképpen szeretné elbírálni a hölgyek tánctudását a bálon.

– És gondolod, hogy maga a polgármester úr fog táncolni veletek? – hitetlenkedett nagyanyánk.

– Nem tudom. Lehet…

Az ajtó küszöbén ülve hallgattam, mikor szólja el magát nővérem a történtekről, ezért még levegőt is alig mertem venni, nehogy észrevegyék, mennyire figyelek. Anyám azonban nem szívelhette semmittevésem.

– Pista! Húzz egy vödör vizet, és tegyél egy kis fát a tűzre! Már éppen csak annyi parázs van, ami a vasaláshoz elég. Lassan neki kell állnom a vacsorának – ugrasztott.

– Emma! Tedd el azt a táncrendet, és állj neki a varrásnak, ahogy ígérted!

Tekintetét fel sem emelte a ruháról, amelyet gondosan, de gyors mozdulatokkal vasalt. Mellette nem lehetett pihenni vagy téblábolni. Mindig mindenkinek volt dolga. Ha mégsem, akkor keresett valami munkát. Nem szerette a tétlenséget.

Kedvetlenül nekiláttam hát teendőimnek, amitől könnyen elszoktam az elmúlt hetekben.

A kút az udvar hátsó felében, egy nagy diófa árnyékában állt. A legtöbb háznál nem volt kút, mindenki a téren álló kúthoz, a nagy kőkereszt mellé járt ki vízért. Anyám munkájából adódóan azonban saját vízforrásra volt szükségünk, hogy a temérdek ruhát legyen mivel kimosni. Még kicsi voltam, amikor nagyapám néhány barátjával saját kutat ásott. A kávája fából volt, tetejét nádfedél védte. Kihajtottam kis faléces ajtaját, leakasztottam a vödröt a kút belső falán kiálló szögről, és a kerékkel lassan lesegítettem a mélybe. A vödör lánca lassú léptekben kattogott. Pár másodperc múlva halk csobbanással érkezett meg és merült alá a vízben. Így már korántsem volt olyan könnyű. Két kézzel kapaszkodtam a kerékbe, megfeszítettem minden izmomat, és lassan húztam fel a vödröt. Kisebb loccsanások hallatszottak, ahogy az imbolygó, csordultig teli vödör megbillent, és kilöttyintett magából egy kis súlyfelesleget. A lánc néha le-lepattant a rúdból kiálló tüskéken, és csörtetve tekeredett körbe. Végre! Fent van! Beakasztottam a kampót a kerékbe, amitől az megmerevedett, és feszülten tartotta a rá nehezedő súlyt. Behajoltam a káva fölött, és egy gyors mozdulattal kiemeltem a vödröt, amitől a benne lévő jéghideg víz megindult felém.

– A rossebbe! – méltatlankodtam.

– Mi lesz már azzal a vízzel, Pista? – kiáltott anyám az ajtóban állva.

Kezét a kötényébe törölgetve hunyorgott felém, lesve, vajon mit piszmogok annyit.

– Mindjárt viszem!

A kút lábánál lévő vödörbe öntöttem a vizet, és siettem a házba a nehezen megszerzett kinccsel. Kincs. Ambrus bácsi mesélte, hogy sok helyen úgy tisztelték a kutakat, mint az Istent. De rám igazi kincs vár! Tudom.