6
A
kincskeresésünket követő hetekben hőség uralkodott a városban. A szél is csak
ritkán lengedezett. Egy éjjel végre megérkezett a rég várt eső. Hajnalra
kellemesen lehűlt a levegő. A sok álmatlanul töltött éjszaka után végre jól
aludtam. Későn ébredtem. Ahogy felültem az ágyamban, láttam, hogy kint az
udvaron már javában zajlik az élet. Anyám és nagyanyám már kétkosárnyi ruhát mosott
ki, épp azokat teregették. Emma a tyúkokat etette. Kedélyesen beszélgetett
hozzájuk. A tyúkok kiscsibéikkel körülvéve vidáman csipegettek. A nap ragyogóan
sütött. Ekkor észrevettem a szárítókötél végén egy óriási pókhálót. A rajta
csüngő vízcseppeket a napsugár csillogó kristályokká varázsolta. Ez egy jó
reggel… vagy délelőtt, gondoltam.
–
Áá! Jó reggelt kívánok, méltóságos úr! Mit óhajt ma reggelire? – csúfolódott
anyám.
Tudja,
hogy utálom, amikor ezt csinálja. Miért egzecíroz minden egyes nap?
–
Nem vagyok méltóságos úr! – mondtam duzzogva.
–
Nem? Pedig úgy vettem észre, hogy mindig azt teszi, amihez kedve van, és
senkire sem hallgat. Felelősséget pedig nem vállal semmiért. Hát ezért
gondoltam, hogy maga biztos a méltóságos úr – vetette hátra a válla fölött
anyám.
Még
csak rám sem nézett. Higgadt volt, de szavai élesek és gúnyosak voltak. Úgy
hasítottak a szívembe, mint egy kés. Ennyit a jó közérzetről.
Egy
hét telt el a Kecel-hegyen történtek óta. A karom már nem volt a nyakamba
akasztva, a varratokat is kiszedték, a sebem pedig szép vastag vart növesztett
magára. Dolgozni még nem tudtam volna, így átmenetileg felmentést kaptam a házi
munka elvégzése alól. Viszont így barátaimhoz sem mehettem, mert anyám szerint
ha játszani tudok, akkor dolgozni is tudok. Szóval, kimondva-kimondatlanul is
tudtam, hogy ezekben a szép nyári napokban jobb büntetést ki sem eszelhetett volna
nekem, mint a pihenés. A házat ugyan elhagyhattam, de az udvart már nem. Még a
szomszédba sem mehettem át a Juliska néniékhez, pedig valami nagy vendégjárás
volt náluk a hétvégén. Egyik délután hallottam, amint nagyanyámmal beszélgettek
a kerítésre támaszkodva:
–
Adjon Isten, Juliskám!
–
Adjon Isten, Annuskám! – köszöntötték egymást.
–
No, megvolt az ünnepség? Eljöttek a gyerekek? – érdeklődött nagyanyám.
–
Jaj, Annuskám! Ha tudnád, milyen szépen eljött mindegyik gyerök az
asszonykájával. Olyan sok szépöt hoztak nekünk az ötvenedik esküvésünkre. A
Jóska fiamék ögy csodálatos asztali kendőt. Még sose láttam ilyöt. Az egész
kelme olyan, mint ögy kép. Minta van bönne kisebb nagyobb lyukakbul. A feleséginek
az apja kint járt Itáliában, oszt találkozott olyan mesterökkel, akik ilyen
csudákat csinyálnak az anyaggal. Talján csipkeverőkkel. Jaj, Annuskám!
Föltétlenül gyertök át a lányoddal, ezt látnotok köll…
Sokáig
tartott a beszélgetés, vagyis inkább az élménybeszámoló, ugyanis Juliska néni
izzó arccal csak beszélt és beszélt, még levegőt is alig vett közben, nagyanyám
pedig csak csodálkozott és hallgatott, mosolygott és bólogatott. Én már nagyon
untam a túlzó áradozásokat erről, meg arról, meg hogy miket meséltek a
gyerekei. Úgy tudom, volt neki vagy nyolc fia. Inkább leheveredtem a fűbe, és
megpróbáltam semmit sem csinálni. Milyen türelmes az én nagyanyám, gondoltam
magamban elmerengve szelíd arcvonásaiban. Ő sosem bántott engem. Ha segíteni
kellett neki, azt mindig szépen kérte. Hangja nyugalmat közvetített még akkor
is, ha sietségbe fulladt egy-egy reggel. A városban mindenki szerette és
tisztelte. Nagyapával együtt dolgos emberek voltak, így a városi közösség hamar
befogadta őket, amikor Toponárról Kaposvárra költöztek.
–
No, és a kis Zsófika hogy érzi magát nálatok? – kíváncsiskodott nagyanyám.
Milyen
Zsófika? Felültem, és újra érdeklődéssel figyeltem a párbeszédet. Juliska néni azonban
látva fellelkesült érdeklődésemet, lehalkította a hangját, és úgy folytatta.
Még a számat is becsuktam, hogy jobban halljam, miről beszélnek.
–
Itt marad nálunk a kislány, amíg el nöm végzik az új mögbízatást… Megígértem a
fiamnak, hogy nöm mondom öl, de bennöd megbízom, Annuskám – fogta suttogóra a
néni. – Levelöt kapott a kaposvári szolgabírótól, hogy szedjön össze néhány
leginyt, aki az irányítása alatt meg tudna csinyálni kétszáz akasztófát a hónap
végiig.
–
Uram fia! – sikoltott fel nagyanyám. – Minek a szolgabírónak ennyi akasztófa? Nem
elég neki az akasztódomb? – méltatlankodott.
–
Úgy tudom, nöm a városban állítják majd föl őket, hanem az utak mentin. Főleg
Büssü és Zimány között. A vármegye rendelte el.
–
Azt hiszem, kezdem érteni, Juliskám. De mire mennek vele? A betyárokat ez sem
fogja elriasztani. A parasztember pedig inkább segíti őket, hiszen a becsületes
szegényeket nem bántják. Csak attól vesznek el, akinek több van a jóból, vagy
aki megérdemli, hogy párszor kirabolják.
–
Hogy mondhatsz ilyöt? Jobb, ha kalickába zárják azokat a hitvány haramiákat!
Nöm hiszöm, hogy örülnél, ha az unokáid betyárokba botlanának hazafelé gyüvet!
Felszaladt
a szemöldököm a homlokomra. Hopp! A néni rátapintott a lényegre, de szerencsére
rajtam kívül senki sem tudta, hogy igaza van.
–
Nagymama, nagymama! – kiáltozott a szomszédból egy cérnavékony hang. Dobogás
hallatszott a kerítésen túlról, és az ismeretlen jövevény már ott is állt Juliska
néni mellett. A kerítés deszkái között nem láttam át, de a tetejénél
megpillantottam egy szőke fejtetőt.
–
Nagypapa keres! – csivitelte.
–
Zsófika! Mutatkozz bö Annus néninek!
–
Kezit csókolom! Mihály Zsófia – mutatkozott be mosolyogva.
–
Szervusz, kedveském! Hogy érzed magad a nagymamáéknál? – próbált szóba
elegyedni nagyanyám.
Továbbra
is a fűben figyeltem a beszélgetést, de meg sem mertem moccanni, nehogy észrevegyen
az ismeretlen hang.
–
Szeretek itt lenni! – csacsogta. – Nagypapa sok vicces dolgot mesélt, a
nagymama pedig finom kalácsot sütött nekem tegnap. Csak egy kicsit unatkozom,
amikor nem érnek rá, és nincs kivel játszanom – mondta lehorgasztott fejjel.
–
Az legyen a legnagyobb baj! Majd Pistukám átmegy hozzád játszani! – lelkendezett
nagyanyám. – Gyere csak ide, kisfiam! – intett felém.
A
kislány lábujjhegyre állva próbált átlesni a kerítés tetején, kiről beszél ez a
kedves néni.
–
Ne haragudj, nagymama, nem vagyok jól! – mentegetőztem savanyú arccal, és amilyen
gyorsan tudtam, felpattantam a földről, és befutottam a házba.
Aznap
már ki se tettem a lábam az udvarra.
Este
sehogy sem jött álom a szememre. Az éjjel nagyon lassan telt. Már percenként
ásítoztam, a szemeim könnyeztek és égtek a fáradtságtól, de csak nem tudtam
elaludni. Az este ismét hőséget hozott, ami csak fokozta szenvedésemet. A
takaró hűvösebb széle oltotta csak kicsit a forróságot, de csakhamar azt is
felmelegítette a testem melege. A nyitott ablakon át hallgattam a tücskök
hangos ciripelését, amikor távolról énekszót hallottam:
„Tízet ütött már az óra
Ember, vigyázz ezen szóra
Már elmégysz nyugalomra
De nincs írva homlokodra
Miképp virradsz fel holnap
Örömre kelsz vagy búra
Imádkozzál, tíz az óra
Dicsértessék a Jézus Krisztus!”
Az
utca elején, a téren az éjjeliőr énekelt. Minden órában jött.
„Még
csak tíz óra! Azt hittem, már rég elmúlt éjfél! Pedig a többiek is rég
lefeküdtek és alszanak. Csak én vagyok ébren… és az éjjeliőr. Biztos Zsófika is
alszik már. Bár ne törtem volna össze magam, akkor most fel tudnék mászni a
körtefa tetejére, és onnan láthatnám, mit csinál… Reggel majd önként
jelentkezem a tyúkok etetésére, akkor talán fel is tudok majd mászni a
körtefára. Hiszen ha dolgozni tudok, akkor biztos fára mászni is tudok majd a
sebes karommal. Akkor majd megnézem azt is, hogy néz ki. Lehet, hogy nem is
olyan tündéri, ahogy a nagymama mondja. Az is lehet, hogy ronda agyarai vannak
a szájában, és púpos vagy sánta. Nem is biztos, hogy olyan szép! Majd
kiderítem… majd holnap!
Még
mindig olyan meleg van! Vajon Imrével és Kálmánnal mi van? Emma annyit mondott,
hogy Kálmán különórákra jár, ahol latinul tanul. Mivel az édesapja ügyvéd, neki
is meg kell tanulnia a hivatali nyelvet. Micsoda nyár! Én itthon vagyok
bezárva, Kálmán tanul, miközben más gyerekek futkároznak a mezőn, madarásznak,
és lósóskát vagy jó sóskát játszanak. Ááá! Olyan álmos vagyok… most már sokkal
hűvösebb van, jó lenne végre aludni!”
Ekkor
nagymama felkelt az ágyból, és felöltözött. Anyám utána. Mi folyik itt? Hova mennek?
Miért kelnek fel az éjszaka közepén?
Hallottam,
ahogy kimennek a konyhába, és sutyorognak. Halkan kimásztam az ágyból, és az
ajtóhoz osontam. Alig hallottam valamit, ezért fülemet az ajtóra tapasztottam.
A beszélgetésből csak annyit vettem ki, hogy anyám ideges volt, és sietette
nagyanyámat. A kulcslyuk! Hát persze! Csakhogy teljes volt a sötétség a
konyhában, mert lámpát nem gyújtottak. Ekkor megindultak kifelé a házból. A
szoba ablaka nyitva volt, gondoltam, kilesek rajta. Óvatosan letettem a földre
az ablakban álló cserép muskátlit, és ráhasalva az ablakpárkányra, kidugtam a
fejem az ablakon. A távolban már derengett az ég alja. Hajnalodik! A kapuhoz
egy nagyobb batyuval siettek, és ott egy kalapos férfinak átadták. Nem láttam
mást, csak az idegen alakját, de nem tűnt ismerősnek. Váltottak néhány szót, és
már ment is a férfi a nehéz batyuval, ment Füred felé. Az egész csak pár
másodpercig tartott. Mielőtt észrevehettek volna anyámék, gyorsan behúztam
magam az ablakon, visszatettem az ablakba a virágot, és beugrottam az ágyba. Az
ágy nyekkent egyet, de senki nem szólt, így reméltem, kémkedésemet nem fedték
fel. Vártam, vártam, lélegzetemet is visszafojtottam, de nem jöttek vissza.
Kint csönd volt, és fény sem gyúlt.
„Négy az óra, felkeljetek
Kakasszóra ébredjetek
Mindjárt Istent dicsérjétek
Őrzőangyal és a szentek
Lészen néktek segítségtek.
Munkátokhoz készüljetek
Úgy lészen áldott éltetek.
Négy az óra, felkeljetek
Dicsértessék a Jézus Krisztus!”
Szólt
ismét az ének az utca elejéről. Az egész éjjelt átvirrasztottam volna? Kinéztem
az ablakon, és láttam, ahogy a felkelő nap rózsaszínűre színezi az eget.
Kintről
mozgolódás hallatszott. Anyámék most lámpát gyújtottak a konyhában, és
nekikezdtek reggeli teendőiknek, engem pedig elnyomott az álom…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése