Kaposi István kalandjai 7.

7

A következő napokban egyre többször kértem anyámat, adjon nekem házi munkát, így feltűnés nélkül mászhattam fára, és figyelhettem mindennap Zsófikát, amint a kiscicákkal játszik az udvaron. Aranysárga haja és égkék szemei voltak. Első fára mászásomkor megállapítottam, hogy sem agyara, sem púpja nincs, így hivatalosan is kijelenthetem, hogy ő egy földre szállt égi tünemény. Szelíd természetét a macskák is szerették. Az anyamacska azt is megengedte neki, hogy szoptatáskor segítsen a kicsiknek. A bőséges tejáradat elégedettséggel töltötte el őket, amit hangos dorombolással adtak anyjuk tudtára. Zsófika hűséges segítőtársa lett a mamacicának minden egyes etetésnél, vagyis szinte egész nap mellette ült, és hol a kölyköknek segített, hol az anyjuknak hozott enni, aki el sem tudta hagyni kölykeit, mert azok mindig őt követelték.

Figyelmemet Zsófikáról nővérem folyamatos fecsegése terelte csak el. Emma már két hete arról áradozott, milyen megtiszteltetésben lesz része a jövő héten.

Egyik nap épp a konyhában segítettem nagyanyámnak a krumplihámozásban, miközben ő az ebédet készítette, anyám pedig mosott. Ekkor Emma megjelent az ajtóban, nekitámaszkodott az ajtófélfának, és megint kitört belőle a szó.

– Óh, édesanyám! El sem hiszem, hogy Chamissollené engem is felkért, hogy vegyek részt a Matkovich család bálján. Ez a gazdag család megengedi, hogy szemtanúja legyek a lánykérésnek, amire a bál végén kerül majd sor. Óh, jaj, milyen romantikus!

– Jól van, jól van, csodálatos lesz! És azt nem mondta a te Chamissollenéd, hogy mit fogsz felvenni azon a bálon? Nekünk nincs pénzünk olyan selyem- és muszlinanyagokra, mint a kisasszonynak!

– De édesanyám! Én nem is vennék fel olyan ruhát! Akármennyire is tetszenek azok az anyagok, nem vagyok rá méltó, hogy azokat viseljem. Az nemeseknek való, én pedig nem bújhatok ki a bőrömből, még egy estére sem. Chamissollené felajánlotta a lánya egyik kinőtt ruháját, amit Etelka az első bálján viselt két évvel ezelőtt. Nagyon szép krémszínű atlaszruha, az ujján hímzéssel, és krinolin is van hozzá, amitől olyan lesz a ruha, mint egy hercegnőé. Még csak át sem kell alakítani. Olyan, mintha rám öntötték volna!

– No, azért ne ragadtasd el magad, kisasszony! Elég, ha a bálhoz és a rangodhoz illően néz ki az a ruha! Semmi fakszni, megértetted!? Csak tedd, amit tanultál, és szépen beszélj! Persze csak ha kérdeznek!

– Ígérem, nem hozok szégyent a családra! A lehető legjobb társaság leszek azon a bálon. Nyugodtan legyél – nyugtatgatta Emma.

Úgy látszik, olyan boldog, hogy semmi sem szegheti kedvét. Csak tudnám, miért?

– És kik lesznek ott, kislányom? – érdeklődött nagyanyánk, megtörve a feszültséget.

Még a főzést is abbahagyta, és kérdő szemekkel várta a választ.

Emma boldog volt, hogy erről a számára igen fontos eseményről beszélhet, és nekikezdett:

– Díszvendégként Bereczk Antal polgármester úr. A vezető családok közül majdnem mindegyik képviselteti magát. Meghívták a Bernáth, Csorba, Folly, Kapotsfy, Kelemen, Szalay, Tevely és Vajda családokat is. Csupa gazdag és híres ember szerepel a vendégek listáján. Természetesen Kisfaludy Atala költőnőt is meghívták. Úgy tudom, hogy a zenét Barcza József és családja játssza majd. Ez a 12 éves fiú állítólag olyan gyönyörűen hegedül, hogy pár év múlva biztosan cigányprímás lesz belőle. Ezt Etelka kisasszony mondta, aki a szüleivel rendszeresen járt a télen a Koronába. Barcza nélkül nem is szerveztek az idén bált. Jaj, a legfontosabbat nem is mondtam! A Folly és a Szalay család hölgyei Lőw Mór úr boltjában rendelték meg ruháikat. Erről jut eszembe! Tegnap a Korona utcai üzlet kirakatában kiállítottak egy csodálatos estélyi ruhát, ami megszólalásig hasonlít Eugénia császárné legújabb ruhakölteményéhez. Édesanya, megengeded, hogy lemenjek Pistával megnézni? Útközben legalább vehetnék Gerő Zsigmond úrnál egy táncrendet. Csupán egy krajcár az ára. Na, édesanya, engedd meg! Ígérem, segítek a varrásban, ha hazajöttünk!

– Még hogy táncrendet. Hova jutottunk?! Nekünk annak idején nem kellett táncrend. Jól van, nem bánom! Itt van az egy krajcár. Legalább addig is nyugtom lesz egy kicsit tőletek – mérgelődött anyám.

Tudtam, hogy nehezen megkeresett pénz az az egy krajcár is, de Emma mindig meg tudta győzni őt.

– Pista! Semmi csavargás! – szólt rám váratlanul. – Amint végeztetek a Korona utcában, jössz haza Emmával, megértetted?

– Igenis, anyám! – örvendeztem.

Végre elmehetek kicsit hazulról. Úgy vártam ezt a napot! Igaz, nővérem nem a legjobb társaság, de útközben mégis érdekes beszélgetésbe elegyedtem vele.

– Emma! Miért tartanak bált a leánykérés előtt? Mire jó az? – fordítottam a szót az előbbi témára. Kíváncsi voltam, hogyan működik ez a dolog. Még senki nem mesélt nekem ezekről. Látva Emma nyitottságát a témára, bátran előadtam kérdéseimet.

– Azért tartanak bált a lányos háznál, hogy a fiúk megismerkedhessenek a lányokkal – válaszolta álmodozó tekintettel, ami a semmibe révedt.

Persze, hiszen kedvére való a téma, gondoltam.

– A fiú eztán többször elmegy a lányos ház előtt, hogy kipuhatolja, nem kap-e majd kosarat. Ezt nevezik kullogásnak.

Csak ámultam. Milyen körülményes dolog ez a lánykérés. Én biztos nem csinálnék magamból bolondot.

– Miért nem megy oda a lányhoz a fiú, és mondja meg neki egyszerűen, hogy el akarja venni feleségül?

– Ha-ha! Te kis butus! Ez így szokás. Csak a hivatalos eljegyzéskor találkoznak személyesen, amikor a fiú két násznaggyal megy a házhoz, és a lány apjától kérik meg a lány kezét. Csak akkor kerülhet erre sor, ha már biztos benne, hogy elnyerte a lány kegyeit. Meg kell győződnie róla, nehogy hoppon maradjon.

Az utcán sietve haladtunk lefelé. Nem tudom, miért rohan!?

Az asszonyok kint ültek a kapuk előtti kis padokon, ott beszélgettek csoportba verődve. Jól meg is bámultak minket. Tisztelettudóan odaköszöntem nekik, ahogy azt anyám annyiszor a számba rágta, de nem álltam meg beszélni akkor sem, amikor a legidősebb asszony megkérdezte, hova megyünk. Ezeknek mindent tudni kell, nem hiszem el. Mint a vércsék, lesik az áldozatukat. Az a banya pont úgy is néz ki, mint egy karvaly.

Emma csak sétált mellettem, és talán nem is hallotta, miket beszélnek, mert ő maga lélekben valahol máshol járt. Egyszer csak folytatta:

– Az esküvőn már szép, hímzett ruhába öltöztetik fel a menyasszonyt, vagyis engem – nevetett saját ábrándjain, majd összeszedte a gondolatait, és folytatta.

– A fejére koszorút, a cipőjébe pénzt tesznek, a nyakába pedig egy kis zacskót akasztanak majd, amelybe hagyma és kovász kerül. A hagymát az első ebédkor kell megfőzni, a kovászt pedig azért adják, hogy jó kenyeret tudjon sütni az új asszony. A vacsora alatt a vőfélyek szolgálnak fel, és minden fogásnál verset mondanak…

Míg leértünk, csak beszélt és beszélt, én pedig közben azon tűnődtem, honnan tud ilyen sokat ezekről a dolgokról. Én még esküvőn sem voltam soha, és tudtommal ő sem.

Talán még sohasem beszélgettünk ennyit. Észre sem vettük, hogy leértünk a Piac térre, ahonnan a Korona utca nyílt.

Emma hirtelen felém fordult, mélyen a szemembe nézett, és nyomatékosan azt mondta:

– Maradj itt! Mindjárt jövök! – sarkon fordult, és már szaladt is a könyvkereskedés felé.

– Dehogy maradok! Anyánk azt mondta, maradjunk együtt!

De Emma már az utca közepén járt.

No, nem baj, legalább körülnézhetek végre a többhetes házi fogság után.

A nap erősen sütött, ezért behúzódtam a Korona Szállóval szemközti házak tövéhez, ahol már hosszúra nyúlt árnyék adott menedéket a forróság elől. A téren alig volt mozgolódás. A templom tövében csupaszon álltak a piac fabódéi. Deszkái szinte izzottak a forróságban. Szemközt a gimnázium épülete előtti kis ligetben néhány szerelmespár beszélgetett a padokon ülve. Az erre sétáló emberek leginkább az árnyékos oldalon közlekedtek, és csak azok tértek át a Korona Szálló étterme felé, akik hűsítő citromos vagy gyömbéres limonádéért jöttek. Ma lovas kocsit is alig lehetett látni. Csak néhány hajtott el előttem uborkával megrakott kosarakkal. A Pap utca felől érkező lovak patája alatt porzott a cserepesre száradt agyagos föld, amitől szegény párák nagyokat prüszköltek, és habzó szájjal rángatták fejüket. Az én tüdőm is lángba borult a száraz melegben.

Szememmel Emmát kerestem, de nem volt sehol. Mi tart ilyen sokáig? Türelmetlenkedésemet a Nagyboldogasszony-templom harangjának zúgása törte meg. A kis harang hármat kondult, majd a többivel együtt őrült játékba kezdett. A dobhártyámat csak úgy szaggatta a féktelen harangzúgás. Egy perc múlva végre minden elcsendesedett. Na, végre!

– Pista! Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte csodálkozva egy ismerős hang.

Megfordultam, és Kálmán barátom állt velem szemben széles mosollyal.

– Kálmán! De örülök neked! – lelkendeztem. – Éppen Emmát várom.

– Hogy van a karod? Imre nagypapája szerint bele is halhattál volna a sérülésbe – komolyodott el. – Izgultunk érted. Imre többször elment felétek, de egyszer sem látott se az udvaron, se az utcában mutatkozni.

– Jól vagyok! Nézd! Már nem is látszik, csak a rózsaszín heg. Kicsit még fáj, ha megerőltetem a karom, de anyám nem is engedte, hogy dolgozzak. Viszont játszani sem játszhattam, ezért azt sem engedte, hogy veletek találkozzak.

– Nagyon kikaptál? – aggodalmaskodott.

– Most nem. Azt hiszem, anyám úgy látta, eléggé megszenvedtem a karommal a dolgot ahhoz, hogy legközelebb ne keveredjek bajba – válaszoltam most már mosolyogva, hiszen a verés és ez a sérülés is már olyan távoli eseménynek tűnt.

– Kár!

– Miért kár?

– Hogy nem jössz velünk többet felfedezőútra.

– Azt nem mondtam – vigyorogtam –, csak azt, hogy anyám azt hiszi.

Erre már Kálmán is vigyorgott.

– Fortes fortuna adiuvat!

– Na, te latin zseni, ez meg mit jelent? – élcelődtem.

– Azt, hogy bátraké a szerencse.

– Mi van, jó kisfiúk? – kiáltott valaki a hátam mögött. – Hallom, Kaposi, anyád szobafogságra ítélt!?

Kálmán kitágult pupillákkal nézett el a vállam fölött, és egy mukkot sem bírt szólni. Ebből baj lesz, gondoltam, és lassan megfordultam. Vagyis csak fordultam volna, mert menet közben akkor pofont kaptam, hogy térdre rogytam tőle. A fülem csengett, az agyamba pedig vér tolult. Olyan dühroham jött rám, mint még soha azelőtt. Nem nézve se embert, se Istent, felugrottam, és teljes erőmből nekiugrottam a balost adó kéz gazdájának. Tenyérnyi távolságból az új fiú gonosz képe nézett vissza rám. Legalább fél fejjel volt magasabb nálam, és két évvel idősebb, de ez sem érdekelt. Piszkos arcára sátáni vigyor ült, tekintetében pedig vad indulat lángolt. Talán őrült felindulásom szórakoztatta, hiszen kárt nemigen tudtam benne tenni. Másik két fiú is volt vele, de azok nem szóltak közbe, csak álltak, és a hasukat fogva röhögtek. Dulakodásunkra az egyik boltos is felfigyelt, aki nyakon csípve engem leemelt a földön fekvő szörnyetegről és az arcomba ordított:

– Nem bírtok magatokkal? Majd adok én nektek! Takarodjatok a boltom elől! – a boltos kék szeme villódzott.

– Segítsen, Uram! Ez az őrült nekem esett, pedig nem csináltam semmit! – rimánkodott az álnok kígyó.

A boltos egy hirtelen mozdulattal felrántotta a földről, két kézzel megragadta a gallérját, és arcát a fiú arcába nyomta:

– Látom, jól kitanultad apádtól azt a sunyi formádat! Jobban teszed, ha nem húzol velem újat te kis szarházi! Szedd az irhád, és a barátaiddal együtt tűnjetek el innen, különben rendbontásért mindjárt lecsukatlak, te zsivány!

Kálmán ott állt nem messze tőlünk, de egy kicsit távolabb, nehogy ő is gyanúba keveredjen a verekedést illetően. Az ő apja a Bernáth ügyvéd úr. Nem teheti meg, hogy szégyent hoz rá a viselkedésével. Egyáltalán nem haragudtam a barátomra. Megértettem, amiért nem védett meg. A felhívás egyébként is csak nekem szólt. Visszanéztem ellenfelemre, aki már elindult a Sétatér irányába, és öklét rázva ordított hátra a boltosnak:

– Majd meglátjuk, vén trottyos, hogy ki húzza a rövidebbet! – dühöngött. Pár méterrel odébb hátrafordult, és egy fenyegető ököllendítéssel felém kiáltotta:

– Ennyivel te sem úszod meg, Kaposi!