Kaposi István kalandjai 16.

16

Magam sem tudom, miért pont a vasárnapi ruhámat vettem fel, de valami azt súgta, hogy ma este ez a legmegfelelőbb öltözet. Eloltottam a gyertyát, bezártam az ajtót, a kulcsot pedig az ablakban álló muskátli cserepébe tettem. Nagyanyám is oda szokta tenni, ha elmegy otthonról napközben.

Becsuktam a kaput, és vártam egy percet. Zsigereimben félelmet és a kaland utáni vágyat éreztem egyszerre. Egy hang azt súgta a fejemben: „Most még visszamehetsz a házba. Senki nem tudja meg, hogy mire készültél. …Ha ezt anyád megtudja, szíjat hasít a hátadból!” Egy másik, sokkal erősebb érzés azonban arra biztatott, hogy menjek el a bálba. Azzal tisztában voltam, hogy mindezt úgy kell véghezvinnem, hogy senki se vegyen észre. Az utcán úgy kell végigmennem, hogy lehetőleg egy ismerőssel se találkozzak, aki beárulhatna anyámnak. Aztán a Koronánál még óvatosabbnak kell lennem. A város legbefolyásosabb családjai vesznek részt a bálon. Semmi keresnivalóm nincs ott, több okuk is lenne, hogy az első adandó alkalommal kirakják a szűrömet. Egyrészt közel sem vagyok tizenhat éves, nem tartozom egyik családhoz sem, másrészt nem hívtak meg. Egyet azonban teljes bizonyossággal tudtam. Nem fogom kihagyni! Kalandra éheztem.

Rajzolta: Major Gabriella Anita

Szívem a torkomban dobogott. Az utcán minden egyes neszre figyeltem, nem lát-e valaki. A fák lelógó ágai alatt surrantam végig az utcában. A Füredi utcán lefelé menet szerencsére nem találkoztam senkivel. A kőkeresztnél átvágtam a téren, és a gázlámpások fényénél tovább siettem a Hosszú utcán a Korona utca felé. Az utcán nem járt egy lélek sem. Megtorpantam. A Kanizsai utca felől női kacagást hallottam, de senkit sem láttam. Meglapultam az egyik kapu tövében, és figyeltem. A nevetést visszafojtott nyögések követték. Valamelyik fészerből jöhetett a hang. A Hosszú utca jobb oldalán túl hatalmas lápos terület nyúlt el egészen a Kecel-hegyig. A tücskök ciripelésére a békák kuruttyolással válaszoltak.

A Kapos patakot egy mélyebb mederbe terelték már vagy harminc évvel ezelőtt, de az egykori berek helyén nagyobb eső után még ma is hatalmas tavak nőtték ki magukat. A mocsaras földön nehéz volt bármit is megépíteni, ezért a város errefelé nem is terjeszkedett. A Hosszú utca keleti oldalán a házak előtt most is téglákra támasztott pallók hevertek végeláthatatlanul, hogy a gyalogosok ne sározzák össze a ruháikat.

Tovább folytattam utamat. A Hosszú utca végén, a Gabona téren behúzódtam a szemközti kápolna kapujába, ahonnan jobban beláttam a környéket. Nepomuki Szent János figyelte tevékenységem, ujját fölém tartva, mintha rosszallná ténykedésemet.

A tér kihalt volt. A várrom felől, a Major utcából nyíló zsúpfedeles zsellérházak egyike felől hegedűszó és ének hallatszott ki az utcára. Néhány férfi csörtetett ki a házak közül, és indult meg a Cseri-hegy felé. No lám csak! Van itt élet!

Megvártam, még újra elcsendesedik minden. A lámpák fényét kerülve indultam a szálló felé. A bejárat a templommal szemben nyílt. A kapun belülről a várakozó kocsisok beszélgetése és lónyerítés hallatszott ki a térre. Az épület sarkánál megálltam, és vártam. Innen semmit sem láttam. A nagyterem ablakai a templomra néztek. Amikor közel s távol egy kocsit sem hallottam, nyakamat behúzva lassan lépkedtem a fényárban úszó ablakok felé.

Ámultam és bámultam. Megszűnt a külvilág. Csak arra tudtam figyelni, ami ebben a mesevilágban rajzolódik most ki előttem. Az ablak sarkához simultam, nehogy észrevegyenek. Az ablakon túl súlyos drapériák lógtak, melyek megnehezítették a kíváncsiskodók dolgát, de azon a kis résen át olyat láttam, amilyet még soha.

A terem tele volt emberekkel, akik közül a legtöbben táncoltak. Ámultan figyeltem a hatalmas szoknyákat, ahogy a nők derekán himbálóztak tánc közben, és a frakkba öltözött urakat, akik csak nyújtott karral tudták vezetni őket a szoknya mérete miatt. A ruhák ezernyi árnyalata, a fejdíszek mérete, az ékszerek csillogása elvakított. Fiatal lányok krémszínű, fűzővel díszített ruhákban beszélgettek az egyik sarokban, legyezőikkel kalimpálva. A pár évvel idősebb, eladósorban lévő hölgyek már színesebb ruhában pompáztak. Az egyik hölgy fejdísze akkora pávatollból készült, hogy az emberek nem bírtak megmaradni a közelében. Miközben hevesen magyarázott a körülötte állóknak, fejét jobbra-balra forgatta. A fejdíszt ékesítő tollakkal így folyton fejbe suhintott valakit. A terem falait zöld csíkos borítás és csodás festmények díszítették. Csillogó kandeláberek álltak az ablakok és a páholyok mellett, melyeken százával sorakoztak a gyertyák. A terem díszessége és a színek felülmúlták minden képzeletemet. A tánctér tele volt előkelő urakkal és finom hölgyekkel. A terem szemközti részében páholyok voltak, az ott elhelyezett karosszékekben és fotelekben jókedvűen társalogtak az emberek. A terem hátsó részében, nem messze onnan, ahol álltam, díszmagyarban feszítő fiatal férfiak álltak, akik hevesen hajbókoltak a feléjük néző hölgyeknek. A zenekar a díszmagyarba öltözött férfiak mellett a terem végében egy emelvényen játszott.

Nem maradhatok itt, gondoltam.

Körülnéztem a kihaltnak tűnő utcán. A Piac tér túloldalán a kétszintes városháza emeleti ablakában fény gyúlt, majd hamarosan két zsandár jelent meg a kapujában. Pipáztak. Nem sokat törődtek velem, mégis jobbnak láttam fedezékbe vonulni.

Elindultam a Pap utca felé, ahonnan egy lovas kocsi közeledett. Nem volt hova bújni, ezért egy éles bal kanyarral berohantam a Korona udvarára. Szerencsémre senki nem állt az ajtóban. A kapun belül elhelyezett szükséghely bűze csapta meg az orromat. A lovak a kocsikban befogva hátul, egy félig fedett istállóban álltak, és majszolták az eléjük rakott abrakot. A pompás kocsikat őrző kocsisok és inasok is eltűntek. Lassan elindultam hátrafelé az udvarban. Tányércsörömpölés, morgás és böfögés hallatszott ki a konyha nyitott ajtaján át. Mindenki a konyhában volt. A kocsisok, a segédek, a kapuőr és a lovászok, de még a szakácsok és konyhalányok is tömték magukba a sült bárány- és csirkecombot, a vadpörköltet, az almával töltött fácánhúst és a rozmaringos kacsát. A legtöbben az asztalnál ültek, de volt, aki a földön vagy a fal melletti asztal tetején ült. A vacsora már véget ért, és amit a gazdagok meghagytak, azt a szegények mind felfalták. A sok finomság láttán megkordult a gyomrom. A legtöbb étel íze ismeretlen volt a számomra.

Talán ha megkérném a szakácsnőt, adna egy falatot a bárányból… De most nem ezért vagyok itt!