19
Hetek teltek el a bál óta. Kálmán édesapja beajánlott
a városnál kisbojtárnak, így a bált követő napon munkába kellett állnom.
Minden áldott nap a nyájat őriztem egy Kelemen Péter
nevű juhásszal a város környéki legelőkön. A juhász jócskán öregebb volt, mint
az országút. Mondhatni fél lábbal a sírban. A környéken mindenki tisztelte, és
Péter bátyámnak szólította. Arcát mély ráncok barázdálták. Szűk résre nyíló
szemei mindent észrevettek. Ősz bajuszát mindennap úgy bepöndörítette, hogy a vége
visszakunkorodott az orra alá. Kérdeztem is tőle, hogyan csinálja, de nem
szerette a felesleges beszédet. Soha nem kiabált velem, de ha szólt, akkor már
tudtam, hogy hibádzik valami.
Hetente egyszer mehettem csak haza fél napra, hogy
anyám lássa, jól vagyok. Olyankor el kellett mesélnem, mit tanultam, amit
nagyanyám büszkeségtől ragyogó szemmel hallgatott. Közben anyám frissen sütött
pogácsát, szalonnát és kenyeret pakolt nekem, és jól megrakta vele a
tarisznyámat.
A nyár utolsó heteiben ötszáz birkával és három
kuvasszal éltem együtt. Hiányoztak a barátaim, de új feladatom lekötötte minden
figyelmemet. A környező patakokban, itatóknál reggelenként megitattam a
jószágokat, majd megmosakodtam. Mire pár falatot magamhoz vettem, az öreg már
jelzett is a kutyáknak, hogy tereljék össze a nyájat. Az éjszakát mindig a
városhoz közelebbi legelőkön töltöttük, nehogy a betyárok kezére jusson egy-két
birka. Reggel kijjebb hajtottuk őket távolabbi rétekre, ahol szabadon ehettek
annyit, amennyi beléjük fért. Sokszor Sántos határáig is lementünk, hogy
legelőt találjuk a birkáknak. A nyár megperzselte a földet, jóformán a Kapos és
a kisebb patakok mentén burjánzott csak zölden a fű.
Ilyenkor Péter bátyám magához rendelt, és meghagyta,
hogy a szememet le ne vegyem a nyájról, ő pedig behúzódott egy fa alá, és
kalapját az arcába húzva elaludt. A kutyák mellé heveredtek az árnyékba, és
maguk is kivették részüket a pihenésből.
Hogy fejemet ne tűzze meg a nap, behúzódtam egy kisebb
fa alá, ahonnan mindent szemmel tarthattam. De a nyári melegben igen nehéz volt
ébren maradni. A bogarak folyamatosan döngicséltek, a szél zörgette a fák
leveleit. Folyamatos zúgás és susogás. A közelben néhány tücsök ciripelt még,
amit a fel-felbolydult birkák bégetése nyomott csak el. Minden békés és nyugodt
volt. Az utaktól messze, emberektől távol a természet erőinek kiszolgáltatva
vigyáztam a nyájat. Sokszor órákra elaludtam, mert mire felébredtem, a birkák már
több száz méterrel odébb legelésztek. Szerencsére Péter bátyám mit sem vett
észre ebből, mert mire visszafelé készülődtünk, addigra kelt csak fel. Úgy
tettem, mintha végig a nyájjal tartottam volna. Körbe-körbe jártam, nem esett-e
baja valamelyiknek. Megitattam őket, majd füttyentettem a kutyáknak, akik
vezényszóra elkezdték hajtani az állatokat a város felé.
Amikor biztos helyre értünk, az öreg juhász hozatott
velem száraz fát, és tüzet rakott. De nem ám gyújtóval, ahogy mostanában
mindenki, hanem kovakövekkel. Gyakorlott mozdulatokkal egymásnak ütögette őket
a gondosan szalmával kibélelt kis farakás fölött, és pár perc múlva már vidáman
ropogott a tűz az éjszakai táborhelyünkön. A tűz köré telepedtünk,
megvacsoráztunk, és lefeküdtünk. Megszámlálhatatlan csillag ragyogott az égen.
Több hulló csillagot láttam abban a pár hétben, mint addigi egész életemben. A
tücskök szürkületkor hangos ciripelésbe kezdtek, és zenéltek, amíg el nem
aludtam. A friss levegő és az esti muzsika rendre álomba ringatott.
Ahogy telt-múlt az idő, a juhász egyre több feladattal
bízott meg. Megmutatta, hogyan kell birkát nyírni. Ollója úgy siklott az
állatok bőrén, mint kés a vajban. Az állatok nyugodtan tűrték, amíg megszabadította
őket gyapjuktól. Soha egyetlen állaton sem ejtett sebet. Nem úgy, mint én.
Szerencsétlen párákat győzte lefogni. Mintha csak tudták volna, hogy ügyetlen
kezem belevág majd a húsukba. Igen szégyelltem is magam miatta. De az öreg csak
nem hagyta annyiban. Addig mutogatta, tanítgatott a mesterségre, hogy a tizedik
juhnak már sértetlenül és egész formásan sikerült kiugrania a kezem közül.
Nappal, ha épp nem aludt, megmutatta, melyik bokor
ágából érdemes botot faragni. Kaptam tőle egy kis kést, amivel ettem, fát
nyestem és faraghattam is. Neki volt egy kisbaltája is, de ahhoz nem
nyúlhattam. Gyors kézmozdulatokkal lehántotta az ágról a kérget, és gondosan
lesimította a felszínét. Aztán kisebb bemetszéseket ejtett rajta, és lassan
formákat és alakzatokat lehetett kivenni belőlük. Próbáltam utánozni, amit
csinált, de nekem a szálkás botomon csak otromba benyesések keletkeztek.
Egy nap azzal ébresztett, hogy el kell mennie a
városba két napra, addig egyedül kell vigyáznom a nyájra. Magára kanyarintotta
szűrét, majd oldalán a kisbaltával és lapos tarisznyájával útnak indult. A
kutyáknak még magyarázott valamit, megsimogatta őket, és eltűnt a fák között.
Aznap reggel valahogy nem volt étvágyam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése