Kaposi István kalandjai 17.

17

Addig, amíg mindenki az utolsó falatok elpusztításával volt elfoglalva, belopóztam az épületbe. Az ajtónál senki sem állt. Gondoltam, a többiekkel együtt a konyhában vannak. Az ajtó belső oldalán terebélyes pálmák nyújtózkodtak, mintha csak ők lennének kirendelve helyettes ajtóvigyázóknak. A kis előtértől jobbra nyílt a személyzeti bejáró, balra az étterem, és benne üres asztalok. Szemben két kisebb, zöld bársonyfüggönyökkel körbefont dohányzóhelyiség, melynek függönyei mélyen magukba szívták az erős szivar- és pipafüst szagát.

Miután gyorsan felmértem a terepet, a szemközti folyosó mentén elindultam a táncterem irányába.

– Jó estét, fiatalember! – köszöntött egy férfihang.

Gyorsan hátrafordultam. Az ajtóban ott állt előttem Bereczk Antal polgármester Folly Józseffel az oldalán. Fekete frakkot viselt, hozzá illő sállal és cilinderrel. Kopaszodó, őszülő haja volt, melyhez képest bajusza meglepően sötétnek és vastagnak tűnt.

Már végigpergettem a fejemben, mit mondjak, ha megkérdezi, mit keresek itt, de semmi nem jutott az eszembe. Ha kiderül, hogy betörtem ide…

– Megtenné, hogy leteszi a kabátjainkat? – kérdezte, és kabátját a sállal és cilinderrel együtt felém nyújtotta.

– I-i-igen, uram!

Mondott még valamit, de nem értettem. Levert a víz, hevesen kalimpált a szívem, és még a fülem is elzsibbadhatott, mert egyszerűen nem hallottam, mit kérdezett. Magamra erőltettem egy kis önfegyelmet, és minden erőmmel a kérdésre koncentráltam.

– Elnézést, uram, nem értettem.

– Azt kérdeztem, hogy hívnak?

– Kaposi István a becsületes nevem – vagy valami ilyesmi, gondoltam. Most éppen nem egészen becsületes. Elöntötte a meleg az arcomat, tudva, hogy éppen most hazudtam a polgármesternek. Elvettem a kabátokat, és ha már így alakult, tovább játszottam.

– A kapuőr megkért, hogy helyettesítsem pár percig, amíg a nagydolgát végzi – mosolyogtam.

A polgármester elfojtotta magában a nevetést, hátranézett Follyra, és azt mondta:

– Na, jól van! Derék kis legény vagy. Ha elfogadsz egy jó tanácsot: nem kell olyan őszintének lenni!

Megveregette a vállamat, és már mentek is előre a nagyterem irányába.

Jobb lesz, ha gyorsan eltűnök innen! A kabátokat letettem egy közeli szék karfájára, és az urak nyomába szegődtem, akik pár pillanat múlva eltűntek a folyosó közepén balra nyíló ajtón át, mely a táncterembe vezetett. Mivel nem léphettem be oda, búvóhelyet kerestem magamnak. A folyosó elég sötét volt ahhoz, hogy észrevétlenül elsuhanhassak az ajtó előtt. Aztán továbbmentem egészen addig, amíg véget nem ért a fal. A zenét egyre hangosabban hallottam. A folyosó végén egy raktárhoz hasonló szoba állt, tele székekkel és asztalokkal, hatalmas festett falakkal. Ez lehet a díszletraktár. Emma mesélte, hogy mostanában a szálló ad otthont a színielőadásoknak. Akkor balra, a függöny mögött lesz a színpad, ahol a zenekar játszik. Lábammal néhány lépcsőfokot tapogattam ki. A függönyökben megült por köhögésre ingerelte a torkomat.

Tapogatózva végig a függöny mentén haladtam, míg kijutottam a színpad sarkához. Egy vastag fémoszlop tartotta a huzalok egyik felét, amelynek tövében összekuporodtam. Jó kis búvóhelyet találtam.

A bálozók jóllakottan és az italoktól kissé mámorosan beszélgettek és nevetgéltek. A táncolók sorai között Bereczk Antalt vettem észre, aki egy igen fiatal, de nagyon csinos lánnyal táncolta a francia négyest. A lány barna haja gyűrűkben lógott a vállára. Apró termete ellenére szépen mozgott. Eleinte szégyellősen pillantott fel partnerére, aki derűs mosollyal viszonozta azt. A tánc végére már pár szót is váltottak, ami igen vicces lehetett, mert a lány kuncogásban tört ki, kezét a szája elé kapva.

De hisz ez Emma! Bárhol megismerném ezt az idétlen nevetést. És hogy néz ki? Mint egy birka.

A tánc végén nővéremet a partnere Etelkához és annak édesanyjához kísérte. Kezet csókolt Chamissollenének, és valószínűleg megdicsérhette Emma tánctudását, aki pukedlizott, megköszönve ezzel a bókot. A következő tánc a gyorspolka volt. Erre a táncra Chamissollenét kérte fel, aki örömmel elfogadta azt. A lányok szégyenlősen hátrébb húzódtak, így közelebb kerülve hozzám már a beszélgetésüket is hallottam.

– Épp téged figyel – mondta Etelka.

– Gyorsan vedd a legyeződet, és jelezz neki, amíg anyuka távol van.

– De mit üzenjek neki? – kérdezte Emma.

– Hát azt, hogy szereted!

– Hogy képzeled? Ezt nem illik! – védekezett a nővérem.

– Ne légy már ennyire gyáva! – méltatlankodott Etelka.

– Üzend neki mondjuk azt, hogy „Te vagy az eszményképem!” – vigyorgott.

– Biztos, hogy az jó ötlet? Igaz, nem annyira direkt. De nem is tudom, hogy volt. Először a számhoz, aztán a szívemhez?

– Nem! Nyisd ki teljesen a legyeződet! – utasította Etelka.

Nővérem szégyellősen felemelte kölcsönkapott ezüsthímzéses legyezőjét, és szétnyitotta a mellkasa előtt. Számomra elég nevetségesen festett, ahogy kisasszonyt próbált játszani, tekintve, hogy otthon súrolni meg varrni láttam.

– És most mi jön?

– A legyezővel mutass először a szívedre, majd a szádra!

Emma vakon követte az utasításokat, amivel fel is keltette a terem szemközti sarkában álló díszmagyarba öltözött urak egyikének figyelmét.

Megőrült ez a lány? Ki akar kezdeni egy férfival? Ha ezt anyánk megtudja!

A magas férfi kihúzta magát, szemében tűz éledt.

– Ide fog jönni! – sikkantott Emma.

– Gyorsan jelezz neki, hogy maradjon!

Emma fogta, és határozott mozdulattal lapban összecsukta a nyitott legyezőt, majd a jobb füléhez akarta érinteni, amikor Etelka rászólt.

– Mit csinálsz, te birka? Összekutyulsz mindent! A legyezőt csak félig zárod össze, és úgy érinted a jobb füledhez. Most ahelyett, hogy azt mutattad volna: „Ügyelnek ránk: vigyázz!”, azt mutattad neki, hogy „Szívesen leszek az arád!”.

– Jaj, ne! – siránkozott Emma.

De már késő volt. A férfi megindult az egyik társával a lányok felé.

– Szép jó estét a gyönyörű hölgyeknek! – üdvözölték őket.

Közelebbről már jól felismerhető volt. Ő volt az a férfi, akivel Emma a héten találkozott a Korona utcában.

A nővérem szerelmes, gondoltam. Ez már a múltkori találkozásukkor is látszott rajta. Sose legyek szerelmes, ha ez a bárgyúság vele jár. Ráadásul a férfi legalább tíz évvel idősebb nála. Az már igaz, hogy jóképű és szikár, de akkor sem Emmához való.

Aranyszínű paszományokkal hímzett kék zubbonyt és nadrágot viselt. Csizmája úgy fénylett, mint a frissen öntött szurok. Barna, göndör haját hátrafésülte, de egy tincs a homlokára lógott.

– Örülök a viszontlátásnak, Emma! Hogy van?

Nővérem teljes zavarában csak egy fogait villantó vicsort tudott kipréselni magából. Etelka oldalba bökte könyökével, jelezve, hogy nem illően viselkedik.

– Köszönöm, jól! És ön? – kérdezte Emma.

– Most, hogy látom, sokkal jobban – válaszolta.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam – fordult Etelka felé –, ifjabb Szigethy István. Az úr mellettem pedig Bárdossy Gáspár tiszthelyettes.

– Ó! Nagyon örvendek! – mondta Etelka, és kezét ez utóbbi felé nyújtotta.

Semmi kétség, máris elnyerte Etelka kegyeit ez a Bárdossy.

– Tudja, Szigethy úr, édesanyám nem fog örülni, hogy a jelenléte nélkül beszélgetünk – mondta kedélyesen Etelka, miközben kacéran méregette Bárdossyt.

– Igazán nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni a hölgyeket – mosolygott Szigethy.

– Hogy orvosoljuk ezt a kis malőrt, engedje meg, Emma! Felkérhetem egy táncra? – kérdezte, miközben összecsapta bokáját, jobb kezét nővérem felé nyújtotta, és meghajolt.

– Ó! Hát nem is tudom. A gyors polka nem az erősségem – habogott.

A férfi nővéremre emelte tekintetét, és elmosolyodott.

– Ne aggódjon! Én majd vezetem!

Azzal mindketten elindultak a táncolók felé. Etelka és Bárdossy is követte őket.