20
Napközben azon aggódtam, mi lesz velem este. Rettegtem
a gondolattól, hogy az éjszakát egyedül kell idekint töltenem. A sötétben. Még
csak tűzszerszámom sem volt, hogy tábortüzet gyújthassak. Dolgomat egész nap
úgy végeztem, mint egy alvajáró. Vagy húsz birkát majdnem el is hagytam. Az
öreg nélkül mintha a kutyák sem tudták volna, mi a feladatuk. Gondolataim
kavarogtak. Még a hőség sem tudott álomba ringatni.
Így telt el a nap. Estefelé füttyentettem a kutyáknak,
és megindultunk a nyájjal a város felé. Úgy döntöttem, hogy egészen a kisgáti
kaszáló széléig viszem őket, hogy minél közelebb legyek a biztonságot nyújtó
városhoz. Így is lett.
A toponári út és a kaszáló között reméltem, nem eshet
bántódásunk. Féltettem a nyájat és magamat is. Ha a szolgabíró megtudja, hogy
akár egy birkának is baja esett, dolgozhatom le az árát. Ami legalább egy hónap.
A fene se akar az őszi hidegekben idekint fagyoskodni.
Bár kovakő nem volt nálam, úgy döntöttem, megpróbálok
tüzet gyújtani. Imrével többször csiholtunk már tüzet száraz ággal. Csak egy
kis száraz fű kell hozzá, és kész. Körülnéztem, és találtam nem is kevés
gyújtósnak valót. Eleinte nehezen ment. Már majdnem feladtam, amikor füstölni
kezdett, és lángra kapott a szalma. Hamarosan vidám kis tűz lobogott előttem.
Időközben beesteledett. A tücskök ciripeltek, a birkák
elnyugodtak. A kutyák mellettem pihentek, és nagyokat sóhajtottak. Talán az
öreget hiányolták. Megvakargattam fülük tövét, és adtam nekik a szalonna
végéből. Bár pótolni nem tudtam a gazdájukat, de együtt éreztem velük. Itt
hagyták őket, akárcsak engem.
Mikor elfogyasztottuk szegényes vacsoránkat, mindhárom
kutya felemelte fejét és a nyáj felé figyelt. Fülüket hegyezve szimatoltak a
levegőben. Én is hallgatóztam, de nem halottam semmi különöset. Csak akkor jött
rám igazán a frász, amikor az egyik megmordult. Uram Isten! Add, hogy egy
macska legyen!
Mindhárman felálltak, és megindultak a nyáj irányába.
A morgás vicsorgássá, majd hangos ugatássá erősödött. Azt sem tudtam, mit
csináljak. Kivettem a tarisznyámból a kést, és két kézzel szorongattam, mintha
csak attól féltem volna, hogy kicsúszik a kezem közül.
Egész testem ólomsúlyúnak éreztem. Alig bírtam
mozdulni. Páni félelem uralkodott el rajtam, amitől gondolkodni sem tudtam.
Csak annyi jutott el a tudatomig, hogy a kutyák már messze ugatnak, a nyáj
túloldalán, és valamit nagyon fognak. Egyszer csak egy halk puffanás, majd
vonyítás hallatszott. Már csak két kutya ugatott veszettül. Újabb puffanás,
újabb fájdalmas nyüszítés, míg végül csak a birkák zavarodott bégetése maradt.
A földhöz lapulva eszméltem fel. Körbepillantottam. Néhány
árny suhant el a tábortűz mellett. De olyan gyorsan, hogy csak az árnyékot
láttam. Lépéseik zaja csak halk puffanásnak hallatszott. Többen voltak. Uram
Isten, betyárok… Betyárok… Segítség!...
Arra ébredtem, hogy valaki jól a tomporomba rúgott.
Éreztem az éles fájdalmat, de azt hittem, csak
álmodom. Szememet csak résnyire bírtam kinyitni. Mint amikor nagyon mély
álomból ébred az ember, először próbáltam meghatározni, hol vagyok. A tábortűz
mellett feküdtem a földön, ahogy mindig.
– Keljél mán föl, te kölök! Azt hiszed tán, hogy még
mindig anyád csecsén nyammogsz? Talpra, te féleszű!
De én továbbra is csak hunyorogva feküdtem a földön, mint
aki azt hiszi, csak rossz álom az egész, amiből alig várja, hogy felébredjen. A
kezeim között szorongatott kés lebucskázott a földre, felfedve magát az
ellenség előtt.
– Azt a kurva hétszentségit! Fogjátok meg, és
kötözzétek ahhoz a kidőlt fához! – bömbölte.
Két másik megfogott, odavonszoltak a kidőlt
fatörzshöz, és ormótlan röhögések közt megkötöztek. Ráncigáltak, és közben sértegettek.
Mivel nem reagáltam semmire, úgy gondolták, felébresztenek. Hogy magamhoz
térjek, néhányszor arcul ütöttek, majd gyomorszájon vágtak. Aztán mikor már
magamnál voltam, agyba-főbe verni kezdtek. Alig kaptam levegőt. Párszor körbefordult
velem a világ, de nem ájultam el. Gyermeki énem kiszabadult, és hangos sírásban
törtem ki:
– Ne bántsanak, kérem! Én nem csináltam semmit!
Könyörgöm, ne üssön meg! Bármit megteszek, csak ne bántsanak! Kérem! Könyörgöm!
A két barom már kezdte élvezni a helyzetet, amikor a
legnagyobb darab férfi odakiabált nekik:
– Hagyjátok békén azt az agyalágyultat! Most más dógunk
van.
Melegség öntött el, majd a hideg rázott. Az arcomon
éreztem, hogy folyik a vér, a bal szemem pedig bedagadt. Minden porcikám fájt.
Lassan elcsitult bennem a sírás. Tudatom kitisztult. Ezek betyárok. A
kegyetlenebb fajtából. Ha életben hagynak is, akkor sem szerzem meg nekik azt
az örömet, hogy könyörgök többet nekik. Rájuk úgysem hat a szép szó. Az öreg
mesélt nekem róluk. Azt mondta, hagyjam, hadd vigyék, amit akarnak, különben
reggelre már csak a maradványaimat találják meg a parasztok. „Nem szabad
ellenkezni, de ne lássák rajtad, hogy félsz! – mondogatta. Csak annak van
becsülete a szemükben, aki bátor. És aki bátor, de nem botor, az életben
maradhat.”
Csöndben figyeltem hát őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése