Kaposi István kalandjai 23.

23

Az őszi nap erősen sütött még, szinte égetett, miközben barátaimat vártam a keleti temető előtt. A templom harangja épp hármat ütött, amikor Kálmán megjelent. Pár perc múlva Imre is megérkezett.

– Veled meg mi történt? – kérdezte Imre. – Már lassan egy hónapja a színedet sem láttam a városban. Hol voltál? Azt hallottam, hogy az öreg juhásszal birkákat őriztél a város környékén, de aztán eltűntél a térképről.

– Hosszú történet. Mindjárt elmesélem. Nagyon érdekes dolgokat tudtam meg.

– Nagyon izgatottnak tűnsz – mondta Kálmán.

– Nem fogjátok elhinni! – kezdtem. – De meg kell ígérnetek, hogy amit most hallani fogtok, azt senkinek nem mondjátok el!

– Ígérjük! – mondták.

Kényelmesen elhelyezkedtem egy padon, és jelentőségteljesen a fiúkhoz közelebb hajolva kezdtem el mesélni a történteket.

– Emlékeztek július végén a Matkovich család báljára? Aznap éjjel egyedül maradtam otthon, és elszöktem a bálba.

– Mit csináltál? – csodálkozott Kálmán.

– Kidobtak, mi? – kontrázott Imre.

– Minek mentél a bálba? Egy idősebb lány miatt, igaz? – vigyorgott Kálmán. – Nahát, ezt nem gondoltam volna rólad, Pista!

Éreztem, hogy elvörösödök.

– Nem! Nem egy lány miatt, és nem, nem dobtak ki! Úgy lopakodtam be, hogy senki se vegyen észre.

– Vagyis belógtál, te szégyentelen – viccelődött Imre.

– Ha úgy vesszük, igen, de nem ez a lényeg! Figyeljetek! Az úgy volt, hogy amikor odaértem, éppen senki sem volt az udvaron…

Barátaim tátott szájjal hallgatták a történetemet, majd amikor a színpad melletti sötét zugban történt párbeszédhez értem, Kálmán megállított.

– Várj csak! Azt mondod, hogy a képviselőket említette az a férfi? Hogy valamiből nem szállhatnak ki?

– Úgy van! – helyeseltem. – Azt mondta, hogy senki nem beszélhet arról a bizonyos dologról, amiről nem tudjuk, hogy micsoda, és hogy nyár elején ezt már megbeszélték.

– A városházán történt valami, amit nem szeretnének, ha más is megtudna – állapította meg Imre.

– És a másik mit is mondott? Mondd el még egyszer!

– Azt, hogy az a dolog, amit megbeszéltek, túl sokba került, és még mindig nincs eredménye vagy mi – válaszoltam.

Pár másodpercig csak ültünk összeráncolt szemöldökkel.

– Várjatok csak! Nyár elején, amikor otthon voltam büntetésben, hallottam, hogy a szomszédék fia azért jött haza több másik áccsal, mert a vármegye kétszáz akasztófát rendelt tőlük. Jobban mondva a kaposvári szolgabíró kereste fel, hogy szedjen össze néhány embert, akivel ezt a mennyiséget a hónap végéig le tudja gyártani – magyaráztam. – Most meg félig holtan fekszik az ispotályban másik húsz áccsal és inassal együtt.

– Szentséges ég! Szóval július közepéig kellett nekik leszállítaniuk. De akkor mit kerestek még mindig itt? – állapította meg Kálmán.

– És minek kellett ennyi akasztófa a városnak? – kérdezte Imre.

– Állítólag a betyárokat akarják elfogni – válaszolta Kálmán.

– A betyárokat mindig is üldözte a vármegye. Amikor a Töröklyuknál jártunk, valamit őriztek a betyárok. Nem nagy létszámmal, de azért őrizték… Lehet, hogy az, amit ott őriznek, a városházáról került hozzájuk? – kérdeztem.

Barátaim elnémultak, és lassan bólogatni kezdtek. Szemükben elismerő pillantásokat láttam.

– Nem lehetetlen! De arról már mindenki tudna a városban, ha a betyárok betörtek volna a városházára! – vélekedett Imre.

– Hát nem is tudom. Amikor az a két férfi beszélgetett a szivarszobában, arról tanakodtak, hogyan lehetne a betyárok közelébe jutni. Az egyiket a családja látogatásakor akarják elcsípni.

– Úgy tudom, az Ivánfa-hegyen mostanában elszaporodtak a csendőrlátogatások – mondta Imre. – A Török Ferkó családját figyelik…

– Melyik lehet a Török Ferkó apja? – kérdeztem. – Amilyen kegyetlen és aljas, csakis a Bergán fia lehet. Különben miért terveznének ilyen nagyszabású elfogást, ha nem Bergán Jánost és a bandáját akarnák elfogni? Ők a legveszélyesebb rablóbanda a vidéken. Hozzáteszem, én is szívesen kitaposnám a belüket, csak lennék kicsit idősebb… Mindenki tudja a városban, hogy a környéken történt legcsúfosabb gyilkosságok az ő számlájukra írhatók. Most már tudom. A mikei kocsmárost kettévágta a fokosával, mint egy dinnyét, mert az nem adott neki a város által lefoglalt dohányból. Engem is jól helybenhagytak kint a réten. Soha nem bocsátom meg nekik!

– Szóval azért vagy tele foltokkal. Ők bántak el veled? – kérdezte Imre. – Sajnálom, barátom. Ferkó azonban biztos nem ússza meg ennyivel. Ha a vármegye az apját keresi, akkor az magával fogja rántani az egész családot, és akkor az iskolatársunkat is felakasztják!

– Talán mi is tehetnénk valamit! – szóltam.

– Ugyan mit? – kérdezte Imre.

– Azt már tudjuk, hogy a betyárok őriznek valamit a töröklyuknál. Ha az a valami tényleg a város tulajdona, és mi visszavisszük, akkor talán ezt az egész hajtóvadászatot lefújják. Amikor legutóbb a piknikezéskor az apátságnál jártunk, nem találkoztunk senkivel, csak azzal az egy betyárral, aki a pincében aludt. Most már tudjuk, hogy nem az aga szelleme, hanem egy hús-vér férfi volt. Ő is csak azért vett észre bennünket, mert én nekimentem. Ha halkan leosonnánk, és megkeresnénk azt, amit elloptak, akkor észrevétlenül visszavihetnénk a városházára. Nappal, vagyis most lenne a legjobb, amíg nem késő! Mit szóltok hozzá? – kérdeztem.

Kálmán fancsali képet vágott, Imre húzódozott.

– Ne csináljátok már! Hiszen egész nyáron erre vártunk! Igazi kincset találni!

– Igen, de akkor még nem sejtettük, hogy ezt a kincset képzett katonák: zsandárok és huszárok is keresik majd – nyöszörögte Kálmán.

– Én viszont mindenképpen elmegyek, és megkeresem azt a kincset! – jelentettem ki határozottan. Felálltam, és indulásra készen visszanéztem:

– Akkor velem tartotok, vagy sem?

Imre és Kálmán összenéztek, és nagyot sóhajtva elindultak velem a keleti kapu, vagyis a töröklyuk felé.