25
Az ajtó mögött
világosság derengett. Imre ment előre. Óvatosan benézett, és hallgatózott.
– Nincs itt senki!
Gyertek! – mondta.
Az ajtó belső
felén egy kar állt ki a földből. Valószínűleg belülről ezzel lehetett nyitni és
zárni a rejtekhely ajtaját. De most nem ez volt a legfontosabb, hanem hogy
megtaláljuk a kincset, és visszavigyük a városházára.
Jobbra fordulva egy
kis folyosón haladtunk végig. A végénél ismét jobbra fordulva kiértünk egy
nagyobb üregbe, amelyet egy falon függő fáklya világított meg. Az üreg egyik
oldala a pince zárófala volt.
– Tehát innen
beszélt hozzánk valaki a múltkor! A fal túloldaláról – mérgelődött Kálmán.
– Odanézzetek! – mutatott
Imre a fallal szemközti mély sötétségbe. – Ott egy alagút!
Kálmán levette a
helyéről a fáklyát, és Imre kezébe nyomta:
– Menj előre! De
óvatosan! Lehet, hogy több betyár is van idelent!
Lassan követtük
Imrét a szűkülő alagútba. Mi még kényelmesen elfértünk benne, de egy akkora
betyár, mint akivel a füredi határban találkoztam, csak görnyedt háttal, vállát
a két falnak vetve tudott volna rajta keresztülhaladni. Az alagút rövid idő
után elkezdett süllyedni. Lépcsők vezettek lefelé, majd újabb egyenes
következett.
A falak szinte,
pillanatok alatt úgy éreztem, összenyomnak. Nem kaptam rendesen levegőt, és
iszonyatosan féltem.
– Nem szívesen
maradok itt! Forduljunk vissza, vagy menjünk tovább, de ki akarok innen jutni –
mondtam.
– Szedd össze
magad, Pista! Te akartál mindenáron idejönni! – mondta Imre.
– De akkor még nem
tudtam, hogy ilyen szűk helyeken fogunk járkálni – hebegtem. – Rosszul vagyok!
– Lélegezz
mélyeket! – jött segítségemre Kálmán. – Hamarosan kijutunk innen, és újra kint
lehetsz a szabadban.
Igyekeztem
elterelni a gondolataimat, és a levegőre figyeltem.
A földet kisebb
gerendák tartották a fejünk felett. Úgy ötven méter után kiszélesedett a járat,
és ismét egy nagyobb veremben találtuk magunkat. Itt már volt természetes fény
is. A kiszélesedő verem oldalában, szinte a tetején volt egy természetes
nyílás. Alig egylábnyi. Olyan volt a formája, mint egy rókalyuknak. Kívülről
talán annak is nézett ki.
A sziklákkal és
gyökerekkel szabdalt padlón csontokat és törött cserépedényeket találtunk.
Csirke és kisebb vadak csontjait, nem emberét.
– Azt hiszem,
megtaláltuk a rejtekhelyet – jelentette ki Imre. – Itt legalább harminc ember
elfér, ha nagyon muszáj.
– Menjünk tovább!
Arra folytatódik tovább az alagút.
Imre erősen
megmarkolta a fáklyát, és ismét elsőként vetette magát a sötétségbe.
Az alagút itt
mintha még kisebb lett volna, de lehet, hogy csak a pánik uralkodott el rajtam.
Újabb lépcsők és újabb egyenes szakasz következett. A talaj mintha a lépcső
után enyhén lejtett volna lefelé.
Egyszer csak
hangokat hallottunk. Egy férfi utasításokat adott, amire női hang válaszolt:
– A kolbászokat és
a zsírszalonnát hozd le a padlásról! Ebben az átkozott melegben kiolvad a
zsírjuk!
– Jól van, na,
hozom mán!
A fáklya fényében
meredten álltunk, és néztünk egymásra.
– Én tudom, honnan
jön a hang – suttogta Kálmán. – A szentjakabi kereszteződésnél álló kocsmánál
lehetünk. Annak majdnem a feje fölött vannak a romok, ahonnan lejöttünk. Még
csak a hegy lábánál járunk.
– Lehet, hogy
utóbb épült ide a kocsma, és amikor kivájták a földet, akkor majdnem elérték
ezt az alagutat.
– Vagy nem is csak
majdnem – mondta Imre. – Odanézzetek, egy kőlap. Olyan, mint a pince fala.
És valóban. Pár
méterrel odébb találtunk egy kőlapot a falban, amelynek tövében egy ugyanolyan
fém kar lógott ki, mint a fenti rejtekajtónál.
– Valószínűleg
ezzel nyílik az ajtó, ha valaki innen akar bejutni a kocsmába – mondtam.
– De ha lehet,
akkor mi most ne nyissuk ki! – suttogta Kálmán.
Igen. Mindannyian
tudtuk jól, hogy a kocsmákat esténként betyárok lepik el, akiket a kocsmárosok,
vagy azért, mert félnek tőlük, vagy azért, mert cinkosukká váltak, rendre
kiszolgálnak, és hagynak fizetés nélkül elmenni. Valószínűleg inkább az előbbi,
de ez az ajtó elég gyanússá teszi ennek a kocsmárosnak a hovatartozását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése