Kaposi István kalandjai 26.

26

Több mint egy órán át araszoltunk az alagútban egyre mélyebbre és mélyebbre. Imre továbbra is az élen haladt. Úgy láttam, igen élvezi a helyzetet. Kálmán néha morgott valamit az orra alatt, de ment előre, akár egy katona. Nyafogós kislánynak éreztem magam mellettük.

Az alagút egyszer csak kiszélesedett előttünk, és egy nagy fából készült kapu vagy valamiféle csapóajtó előtt találtuk magunkat.

– Nincs rajta se kilincs, se rés. Ezt erről az oldalról nem lehet kinyitni-mondtam.

– Várjatok csak! – szólt Kálmán. – Én láttam már ilyet. Sőt, ti is! Emlékezzetek vissza, mit tanultunk a középkori várakról!

A hatalmas kapu hirtelen megmozdult, és hangos nyikorgással ereszkedett lefelé.

– Ezt te csináltad, Kálmán? – kérdezte Imre.

– Nem! Esküszöm, nem nyúltam semmihez!

– Akkor jobb lesz elbújni! – mutatott rá Imre.

A fáklyát egy gyors mozdulattal felakasztotta a falra, és mindannyiunkat a verem túlsó végében álló szikla mögé tolt. A szikla elég nagy volt, de hármunkat aligha rejthetett el.

– Ne mozogjatok, és egy hangot se! – utasított Imre.

Én a szikla túlsó felén kuporodtam össze. Élesen csipkézett szikla vett minket körül, ami iszonyatosan vágta a térdemet és a tenyeremet. Magamban azon mérgelődtem, hogy az, aki hamarosan felbukkan a csapóajtó mögött, egészen biztos engem vesz majd észre először.

Az ajtó már félig kinyílt.

Rettegtem, mégis alig vártam, hogy lássam, kit és mit rejt az ajtó mögötti üreg.

Az ajtó hangos csattanással ért földet. Nem mertem megmoccanni sem. Imre azonban szemfüles volt, és egy gyors mozdulattal kilesett a rejtekhelyünkről.

– Törökök… – súgta.

– Menjetek előre! – szólt egy ismerős hang. – Fogd!

Óvatosan kinéztünk a szikla mögül, és a félhomályban három török ruhás gyereket pillantottunk meg. A két magasabbik a fáklyákkal volt elfoglalva, míg a harmadik utasításokat adott nekik. Háttal álltak nekünk, de az egyiknek félig láttuk az arcát. Nem hittem a szememnek! Török Ferkó állt előttünk a barátaival török jelmezben.

– Induljatok már! Ki kell derítenünk, mi történt! – kiáltott társaira.

A két másik fáklyával a kezében elindult arra, ahonnan mi az előbb érkeztünk.

– Mi a fenét csinálnak ezek itt? És miért vannak töröknek öltözve? – kérdezte Kálmán, miután magunk maradtunk.

– Ugyan már! – méltatlankodott Imre. – Mindannyian tudjuk, hogy miért van itt. Mert a Bergán fia. Valószínűleg már rég bevették maguk közé. Másképp hogy került volna ide?

– És a jelmez? – kérdeztem.

– Kettőt találhatsz! …Mehmet aga szelleme. Az erdőlakók nem csak a betyároktól félnek. Többek között azért sem mernek az apátság közelébe jönni, mert félholdkor rendre megjelenik az aga szelleme, és hűséges szellemszolgáival a romokat járja. Legalábbis ezt mesélik a városban.

– Legalább most már tudjuk, hogy nincs mitől tartanunk – mondtam.

– Nincs? – kérdezte Imre. – Szerintem meg éppen most kezdhetünk el félni. Nem a Török Ferkó, hanem az apja miatt! Az nem ismer kegyelmet. Ha rájön, hogy betörtünk a rejtekhelyükre, és még a kincseit is elvisszük, akkor minket megöl!

– Azt azért nem hinném! – jelentettem ki.

Imre komolyan rám nézett és folytatta:

– Azt hiszed, viccelek? Ez a betyár főként lopásból él. Az ő hiedelmük szerint, ha egy az anya méhéből kivágott kisbaba ujját meggyújtja a kiszemelt házban, a ház lakói előtt észrevétlen marad a rablás idejére.

– Fúj! Ez barbárság! – szörnyülködött Kálmán.

– Nehogy azt hidd, hogy egy percig is elgondolkozik azon, lecsapja-e a fejedet, vagy se, amikor itt talál! Észre sem veszed, és már a túlvilágon vagy!

– Nekem nem kell bemutatnod! Nagyon jól tudom, hogy mire képes – méltatlankodtam.

– Akkor azt is tudod, mekkora veszélybe sodorsz bennünket!

Még sosem beszélt velem így Imre, de igaza volt. Sajnos. Azzal, hogy rábeszéltem őket a kincskeresésre, őket is veszélybe sodortam.

– Menjünk tovább! Amíg vissza nem jönnek! – kelt védelmemre Kálmán. – Ha már eddig eljutottunk, most már ne álljunk meg!

– Jól van! Igyekezzünk megtalálni a pénzt, és menjünk erről az átkozott helyről! – válaszolta Imre.

A fáklyánkat szerencsére nem vitték el, így tovább folytathattuk küldetésünket. A csapóajtó mögött a korábbiakhoz képest egy sokkal nagyobb verem terpeszkedett. Falait vastag gerendák tartották. Úgy tűnt, emberi kéz alkotta. A fal mentén kétoldalt szalmazsákok hevertek. Olyan volt, mintha kaszárnyában lennénk.

Már mélyen bent járhattunk a föld alatt, mert nagyon hideg volt.

A terem túlsó végén két járat is indult. Az egyik jobbra, a másik balra. A falat itt már kétembernyi szélesre vájták. Mi a bal oldali, keskenyebb járatot választottuk. Ahogy haladtunk előre, a folyosó mindössze félméteresre szűkült össze. Alig húsz méterrel beljebb egy sziklafal állta utunkat. Felszíne sima volt, akár a jól megmunkált malomkőé.

– Az istenit! – mérgelődött Imre. – Forduljunk vissza!

– Ne! Valahol kell lennie egy zárnak, egy karnak, mint a pincebejáratnál. Ez nem idevaló kő. A színe is más. Nézzétek csak! – mondtam, és a fáklyával magam elé világítottam.

– Igazad van! De sehol sem látok kart vagy kiálló követ a falban – mondta Kálmán.

Már tíz perce tapogattuk a követ, alig fértünk el a szűk járatban, de nem találtuk a zárat. Az üreg felmelegedett, és ritka lett a levegő.

Kezdtem magam megint rosszul érezni:

– Fiúk! Azt hiszem, én inkább őrt állok a teremnél. Egy percig sem bírok tovább idebent maradni. Úgy érzem, mindjárt összenyomnak a falak!

– Mit mondtál? – lökött meg hátulról Imre.

Nem értettem, mit nem ért ezen, de azért elismételtem:

– Kimegyek őrködni – válaszoltam.

– Nem az elején! A végén!

Elszégyelltem magam:

– Tudom, hogy amióta csak lejöttünk, siránkozok, de nem bírom a szűk helyeket, és erre csak most jöttem rá. Olyan, mintha összenyomnának a falak.

– Te egy zseni vagy, Pista! – hangzott váratlanul Imre szájából. – Kezdjétek el nyomi a falat, ahol csak éritek! És teljes erőből!