27
A falat a kőlaptól
távolodva lépésről lépésre átvizsgáltuk, végig teljes erőnkből toltunk, de nem
történt semmi. Már eléggé eltávolodtunk a céltól, amikor Kálmán megszólalt:
– Várjatok csak! A
plafont néztétek már?
Mindhárman
összenéztünk, vállat vontunk, és Imrével szinte egyszerre válaszoltuk:
– Én nem.
– Én sem.
Aztán, mint aki hirtelen
megvilágosodott, Imre futva indult vissza a rejtekajtóhoz. Mi is utána. Majdnem
elgáncsoltuk egymást a nagy igyekezetben. Mindannyian elsőként akartuk
megvizsgálni az ajtó fölötti mennyezetet. Imre érkezett elsőnek, és már nyomta
is felfelé a sziklát teljes erejéből, ahol csak érte. Hozzáteszem, ő volt a
legerősebb közöttünk.
Egy részen a
plafon megmozdult, a kőlap pedig fogcsikorgatva elgördült.
– Sikerült! – ugrált
örömében Kálmán, aki a fáklyát maga elé nyújtva megvilágított egy halom
aranyat.
A tűz lángjánál
csak úgy szikrázott a sok csillogó érme. Fényük ragyogott a sötét falak között,
akár a csillagok a hideg égbolton.
Ámulattal néztük
azt a rengeteg kincset. Még soha nem láttunk ilyet. Szó nélkül, hosszú percekig
csak álltunk. Imre arcán széles vigyor ült, Kálmánnak és nekem pedig egyszerűen
tátva maradt a szánk.
Végül mégis én
törtem meg a csendet:
– Hozok be néhány
zsákot. Pakoljuk bele, és tűnjünk el innen!
– Igazad van – helyeselt
Imre –, elég a bámészkodásból!
Mivel csak egy
fáklyánk volt, a többiek is jöttek utánam.
Kiléptem a tágas
terembe, éles fájdalom hasított a fejembe, és elsötétült minden.
Úgy tűnt, órák óta
fekszem a földön, de amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy barátaim ádáz
csatát vívnak három török ruhás gyerekkel. A hangok lassan visszatértek,
kitisztult a fejem. Láttam, ahogy Ferkó előhúz az övéből egy kést, és Kálmán
felé döf.
Imre a másik két
fiúval küzdött egyszerre. Hátát a falnak vetve próbálta őket távol tartani egy
bottal. A földön heverő fáklya fényében megláttam a padlón egy másik kampós
végű botot.
Felpattantam a
földről, és fegyveremmel hátulról az ellenségre rontottam:
– A barátaimat nem
bántod, megértetted? – üvöltöttem.
Ütöttem egyet,
kettőt, aztán ki tudja, hányat. Szabadjára engedtem az indulataimat.
– Elegem van
belőletek! Most legyen nagy a pofátok! Szétverem azt a mocskos fejedet! Gyere
vissza! Még nem végeztem! Hadd zúzzam szét a koponyádat! Megdöglesz, te kutya!
Barátaim
felbátorodva a bandára vetették magukat. Kálmán szeméből teljesen eltűnt a
félelem, és egy vad harcos tüze lángolt fel benne. Imre úgy harcolt, akár egy
oroszlán. A botot úgy pörgette, forgatta, mintha a karja volna. Csont
reccsenését hallottam. Néhány pillanat múlva már ordítva futottak a török
ruhások a szélesebb alagút irányába.
Még mindig
felfokozott idegállapotban voltam, így fel sem fogtam, hogy szó szerint
szétvertük az ellenséget.
– Jól vagy, Pista?
– fújtatott Kálmán.
Gondolataim lassan
kezdtek kitisztulni. A kezemben lévő tárgyat jobban szemügyre vettem, és akkor
láttam, hogy egy gamó van nálam. Legalább két méter hosszú, erős, diófából
készült pásztorbot volt, a végén rézkampóval.
– Ez nem volt
semmi! – lépett hozzám Imre.
– Jól elláttuk a
bajukat, annyi szent! – vigyorgott Kálmán. – De te, Pista! Azért elég ijesztő
voltál, ugye tudsz róla!? – nevetett.
Zavarban voltam.
Úgy látszik, a barátaimért mindenre képes vagyok.
– Ja! Igen… jól
elvertem őket…
Még mindig kissé a
történtek hatása alatt voltam. Imre gyorsan felkapott két zsákot, és
megtöltötte őket arannyal. Csakhogy azok annyira nehezek voltak, hogy meg sem
tudtuk őket emelni. Végül úgy döntöttünk, hogy három zsákba osztjuk szét, és
csak annyit viszünk magunkkal, amennyit elbírunk.
Visszajönni a
többiért őrültség lenne, hiszen pár órán belül itt nyüzsögni fognak a betyárok.
Többet sem érdemes vinni, mert csak megnehezíti a menekülést.
A plusz súly
ellenére gyorsan megtettük az utat visszafelé. Alig húsz perc múlva már a
szabadban voltunk. Futólépésben hagytuk el Szentjakabot.
A sántosi úton épp
a molnár kocsizott haza, aki mindjárt fel is ajánlotta, hogy bevisz minket a
városba.
Menet közben
megegyeztünk, hogy a zsákokat Imréék hegyoldalba vájt vermében rejtjük majd el,
amíg valahogy észrevétlenül el nem tudjuk juttatni a városházára.
Emlékbe azért egy
érmét a zsebembe csúsztattam, hogy emlékeztessen az első sikeres
kincsvadászatunkra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése