Kaposi István kalandjai 2.

 2

Hó borította a várost, akár egy takaró. A szél elcsitult. Hallani lehetett a némaságot. Kaposvár utcáin teremtett lélek sem volt. Az emberek inkább otthon maradtak, csak a misére jártak el, hogy imádkozzanak szeretteikért. A város szívében, a Piac téren állt a Nagyboldogasszony-templom. Aznap üresen ásítoztak benne a padsorok. Csak néhány közeli rokon és keresztanyám volt jelen, amikor a nagy templom hat méter magas boltívei alatt és szegényes, egyszerű falai között megkereszteltek. A templom magas tornya messze nyújtózkodott az ég felé. Keresztanyám később azt mondta, hogy az emberek azért építették több mint harminc méter magasra, mert közelebb akartak lenni Istenhez, akinek oltalmára mindig nagy szükséget éreztek. A torony őrködött felettük, és mutatta az utat a hazafelé tartó sebesült katonáknak.

Keresztelésem után keresztanyám vitt haza a karján, míg hatéves nővérem egyfolytában a ruháját ráncigálta, hogy mutasson meg neki. Anyám otthon várt bennünket az utcára néző szobában. Amikor megérkeztünk, nagymamámmal kórusban kérdezte:

– Mit hozott? Mit hozott? Mit hozott?

– Kis megkeresztelt báránykát – válaszolta keresztanyám mosolyogva.

– Adja Isten, hogy úgy legyen! – zengték az otthoniak, majd édesanyám finoman karjára vett, és feltett a szoba sarkában álló barna faragott faszekrény tetejére, hogy nagyra nőjek.

Ott, a szekrény tetején azon nyomban el is aludtam.

Családom Toponárról, egy szomszédos kis faluból származott. Az 1840. június 23-i tűzvész után költöztek Kaposvárra, amiben mindenük odaveszett. A házak, a jószágok mind porrá égtek. A nagy nyári hőségben lángra kapott egy nádtető, a tűz pedig úgy terjedt házról házra, akár egyik szalmaszálról a másikra. Az emberek kiáltoztak, és aki csak elbírt egy vödör vizet, az szaladt vele, hiszen az életük múlt rajta. Édesanyám, Erzsébet néném és nagyszüleim a többi falubelivel együtt megpróbálták eloltani a tüzet, de a Deseda patak vize túl kevésnek bizonyult, a kutakat pedig már nem lehetett megközelíteni a hatalmas lángoktól. Aki akkor a faluban volt, mind bemenekült a katolikus templomba, hogy Istenhez fohászkodjon. A javakat ugyan nem, de ami fő, az emberéleteket megkímélte az Isten. Erzsébet néném, aki ekkor még csak tizenhét éves volt, isteni útmutatásnak tartotta megmenekülésüket, ezért Krisztus jegyese lett. Belépett a toponári „Isteni Szeretet Leányai” apácakolostorba. Önként vállalta azt is, hogy foglalkozik a falubeli gyerekekkel. Látszott rajta, hogy boldog, amikor közöttük van. Egyszer még fakutyázott is a gyerekekkel, amiért a Főnővér megrovásban részesítette. Ez azonban cseppet sem vette el a kedvét attól, hogy vidámabbnál vidámabb játékokat eszeljen ki. Így élt boldogan, és mindennap hálát adott az új esélyért.

Talán igaza volt. Új élet várt azokra, akik inkább eladták földjeiket, és a városba mentek, hogy munkát keressenek. Így ismerték meg egymást a szüleim. Apám kovácsmester volt, aki főleg új patkókat készített a városi polgárság lovainak kényes patájára. Szerették a kocsisok, mivel olcsón dolgozott, és a lovak szinte kérték, hogy hozzá jöhessenek. Édesanyám mesélte, hogy egyszer a Kozmáék kocsisa elaludt hazafelé, és mire felébredt, a kovácsműhely előtt találta magát. Eleinte nem értette, hogy került oda, de aztán apám hamar kiderítette, hogy az egyik lónak meglazult a hátsó lábán a patkó. „Hiába! – mondta apám. – Az elégedett vendég mindig visszatér!”

Szüleim pár hónap múlva összeházasodtak, és megszületett a nővérem, Emma. Pár év békés, boldog év után jöttek a hírek, hogy forrongások vannak szerte az országban, és katonák jelentek meg a városban. Apám nem akarta anyámat várandósan egyedül hagyni, de a kötelesség és a magyar hon szeretete tettre hívta. Testvéreivel, Pállal és Imrével együtt vonult hadba.

Ezután már csak anyámmal, nővéremmel és az időközben megözvegyült nagyanyámmal éltem együtt a Füredi utcában egy kis fehérre meszelt parasztházban. Apám elesett a szabadságharcban azon az éjjelen, amikor megszülettem. Levél értesítette anyámat a lesújtó hírről, hogy egy ágyúgolyó elvitte apám bal lábát, amitől elvérzett és meghalt. Egyik este láttam, ahogy anyám az ágya szélén ülve apám képét magához szorította és sírt. Minden férfi családtagunkat elvesztettük, senki sem tért haza a téli hadjáratból. Tavaszra már alig maradt élelem a városban. A nehézségeket tetézte a városon átvonuló császári csapatok kiszolgálása. Azt a kevés vágóállatot, ami volt, mind felélték pár nap alatt.

Egy hideg reggel anyám elindult, hogy némi lisztért álljon sorba a többi elkeseredett és éhező szomszédunkkal együtt. Száját a hideg lilára festette, arca sápadt és beesett volt. Nem beszélgetett, csak hallgatta a panaszokat, és némán tűrte kiszolgáltatottságát. Egy osztrák tiszt meglátta őt, és ráparancsolt, hogy kövesse. Anyám minden porcikájában reszketett, de megpróbált higgadt és határozott maradni. Fejében gyorsan eltervezte, hogyan szabadítja ki magát a katona karmaiból, ha az megpróbálja bántani. Az úgy száz méterrel odébb behúzta egy kapualjba, szelíden anyámra nézett, és a kabátja alá nyúlt.

– Önnek nagyobb szüksége van erre!

Anyám legnagyobb megdöbbenésére a katona egy kilónyi szalonnát és kolbászt vett elő, ami jó szorosan be volt csomagolva.

– Tegye csak el! Nem tartozik érte semmivel!

Hát mégiscsak ember az ellenség is, aki néha a védőangyalunkká szegődik.

Anyám félénken rámosolyodott, eldugta az ajándékot a vállkendője alá, és futásnak eredt, nehogy a többiek gyanút fogjanak. Így a távolból az eseményeket figyelő városiaknak úgy tűnhetett, hogy az osztrák legényke hoppon maradt. Azt a húst úgy beosztotta anyám, hogy egy hónapig eléldegéltünk belőle.

Erős asszony volt, aki magába mélyen elásva fájdalmát apám elvesztése után kemény maradt, és munkát keresett, hogy eltartson bennünket.

Mosónőként vállalt munkát. A konyhát száradó ruhák illata és párája vette hatalmába a téli hónapokban, amikor nem tudott a szabadban teregetni. A nagymama által főzött gyógyfüves szappanok finom illata járta át a ruhákat, amelyeket különös gondossággal mostak és varrtak. Míg anyám mosónőként próbált jövedelmet szerezni, addig nagyanyám azon ruhák varrásával foglalatoskodott. Ha kellett, új ruhákat is varrt, hiszen nagyapám révén a ruhák szabásához és azok elkészítéséhez is remekül értett. Legtöbbször az ablak mellett ült, hogy jobban lássa az apró öltéseket. Ujján gyűszűt viselt, ennek ellenére rendszerint vérzett a keze, amit a ruhába tűzött többi tű okozott.

Így teltek-múltak az évek, míg a tizedik tavaszon váratlan események vették kezdetüket.

A helyi keresztelési szokásokkal, a toponári zárdával és a tűzvésszel kapcsolatos további információkhoz ajánlott irodalom:

Dr. Hoss József: A kaposvári plébánia története – Veszprém (1948)