Kaposi István kalandjai 4.

4

Egész délután bolyongtam, csak hogy ne kelljen hazamennem és szembenéznem a következményekkel. Szégyelltem magam csapzott kinézetem miatt, és féltem a büntetéstől, amire a tanár úr által írt levél elolvasásából tudtam, hogy biztosan számíthatok. Anyám sosem emelt rám kezet, büntetésemet általában munka formájában kaptam, de most tartottam tőle, hogy ennyivel biztosan nem úszom meg.

Tanítás után Kövessy tanár úr levelet írt anyámnak, amelyben kifejtette, milyen erőszakos és hazug vagyok. Az fel sem merült benne, hogy az elmúlt években egyszer sem bántottam nálam kisebbeket, a nagyobbakkal pedig csak játékból verekedtem. Drámai érzékkel ecsetelte Simándi Andriska keserves sírását, és ahogy a történtek után magába roskadt szegény. Persze nem látott semmit, de hát ő egy felnőtt, és szerinte csalhatatlan érzéke van a rossz gyerekek hazudozásainak kiszimatolásához. Na hiszen! Még jó, hogy csak a gyerekeket ítéli el ártatlanul, és nem a tisztes polgárokat, akiket homályos képességeivel akár bitófára is juttathatna. A levelet azonban muszáj átadnom, különben személyes látogatásra is számíthatunk ettől a csökönyös vén szamártól, és ha rajta múlik, esetleg még a kerületi tanfelügyelőtől is.

Csak róttam az utcákat, és közben észre sem vettem, milyen messzire keveredtem a várostól. Már kint jártam a Füredre vezető új úton, ahol nemrég még erdő állt, amikor észrevettem, hogy a nap lassan lebukik a horizonton, és beesteledik. A sötétségtől viszont jobban féltem, mint anyámtól, ezért jobbnak láttam, ha szaporábbra veszem lépteimet, és hazasietek. Nagyjából fel is mértem, milyen hamar lehetek otthon, amikor énekszót hallottam az utat szegélyező bokrokon túlról:

 

„Már mihozzánk jönnek verbuválni,                 

Legényeket katonának vinni.                                          

Elég nagy a somogyi határ,                                              

Leszek benne bujdosó betyár,                             

Mégse leszek a császár katonája!                       

Sűrű erdő betyárja vagyok én,

Nappal alszom, éjszaka járok én,

Az én babám otthon sírdogál,

Szeretője bujdosó betyár,

Mégse leszek a császár katonája!”

Mint akit hirtelen kapott el a hasmenés, úgy váltottam sétából gugyulásba. Ha ez egy igazi betyár, akkor nekem végem, nem kell bajlódnia anyámnak a büntetéssel, gondoltam. Sokat hallottam, ahogy nagyanyám a Patkó Bandiról beszélget az asszonyokkal, de még sosem láttam igazi, élő betyárt. Bár egyet mégis. Tavaly nyáron, amikor a statárium elítélt egy parasztot. Ennivalót adott az egyik betyárnak, és hagyta elmenekülni a zsandárok elől. Szegény parasztot szó szerint a jó szíve vitte a sírba, mert ezen tettéért rá is kötél várt. Pártfogója megpróbálta az öreget kiszabadítani, de végül őt is elfogták a katonák, és együtt akasztották fel őket. Később kiderült, hogy az öregnek a legkisebb fia volt a betyár, aki még gyerekkorában otthagyta az iskolát, és zsiványnak állt, hogy útonállásból és rablásból szerezzen magának vagyont.

De hiszen nekem nincs egy forintom sem. Lehet, hogy még a torkomat is elvágja éktelen haragjában, ha ez kiderül. A szürkületben biztos könnyebben el tudok bújni előle – reménykedtem.

– Mi a helyzet, öcskös? Neked már nem kéne otthon lenned? Tele van a környék veszélyes banditákkal – szólalt meg egy mélyen zengő erőteljes hang a hátam mögött, amitől a frász jött rám. Ilyen nincs! Ma már másodszor lep meg valaki hátulról. Jóformán már kúsztam a hideg fűben, a száraz kórók között, és kénytelen voltam beismerni, hogy a tavasz derekán még oly csekély méretű zöldben fikarcnyi esélyem sincs a menekülésre. Gyorsan felálltam és szembefordultam az idegennel. Kezemmel széthúztam bekecsemet, és kitolva mellkasom, így kiáltottam:

– Anyám úgyis megöl, ha hazamegyek, úgyhogy nekem már mindegy. Ide szúrjon, ni! Legyünk rajta túl mielőbb!

Szememet jól összeszorítottam, hogy ne is lássam, ahogy kését élvezettel megmeríti bennem. Minden porcikám remegett, és a sűrű csöndben vártam, mi történik velem.

A betyár hangos kacagásban tört ki, kezét a vállamra tette, és megkérdezte:

– Te vagy az, Pistukám? Bátor kislegény vagy te, hallod-e?! Le sem tagadhatnád apádat, az is ilyen vakmerő volt már gyerekkorában is. No, nem kell betojni!

Honnan tudja a nevem? És honnan ismeri az apámat? A szögletes arcú férfi keskeny bajuszt viselt, apró kék szemeiben pedig az öröm tüze lángolt, miközben engem figyelt. Magas termetű férfi volt, aki erős vállain átvetve viselte keményre ázott, szögletes gallérú szűrét. Koszos, bő szárú inge és gatyája ki tudja, miért, juhtej- és szalmaszagot árasztott. Gyapjúból készült széles karimájú fekete kalapot viselt, melyet a karima tövénél apróra fonott lószőr díszített. Arca vonásai alig voltak kivehetők a nagy karimájú kalap alatt, de szeme szinte világított a félhomályban. Egyik pillanatról a másikra megmagyarázhatatlan módon ezek a szavak és ez a tekintet melegséget hozott a szívembe, így a félelem okozta dermedtség lassan elhagyta a testemet.

– Honnan ismeri az apámat?

– Nem tudod, ki vagyok, igaz? Hát édesanyád nem mesélt rólam? Hjaj! – sóhajtott, majd a fejét ingatta.

– Talán jobb is így. A te érdekedben!

– Maga egy igazi betyár, ugye? – csillant fel tudatomban a tény, mellőzve minden félelmet, amit az öregasszonyok meséi ültettek el lelkemben. Tágra nyílt szemmel álltam a nálam kétszer magasabb, széles vállú, de jámbornak tűnő nevezetesség előtt.

– Maga a Patkó Bandi? Nagy csodálója vagyok!

– Ejnye, te kölyök! Most aztán elég legyen! Beszélsz badarságokat! Ha tudni akarod, nem én vagyok Patkó Bandi, de senki más sem a határban, ugyanis ő nem létezik. A Tóth Pistát meg a testvérét, a Jancsit hiszik annak. Az ő rémtetteiket pedig ennek a hírhedt betyárnak tulajdonítják. Hogy ezt a nevet honnan vették, nem tudom, de az bizonyos, hogy csak városi legenda, mint a legtöbb velük megesett történet.

Úgy hatottak rám a szavak, mint aki most tudta meg, hogy nincs Mikulás. Honnan veszi ez az ember, hogy az én titkos hősöm nem létezik? Talán csak irigyli a hírét. Nekem nem magyarázza be. Persze!

Bizalmatlanságba fordult ismerkedésünket egy hirtelen felbukkanó másik betyár szakította félbe. A mostanra már teljes sötétségbe borult úton futva közeledett felénk. Csak a feljövő hold fénye világított egy kissé, mely most kezdte kiengedni szürke hasát, így titkos összejövetelünk rejtve maradt a távolból figyelő szemek elől. Beszélgetőtársam maga mögé vont, úgy nézte kérdően társa érkezését.

– Palkó! Palkó! Azonnal jönnöd kell! – lihegte.

– Téged meg mi lelt, hogy így rohansz utánam? Arról nem beszélve, hogy a nevemet kiabálod az éjszakába. Talán a zsandárok kezére akarsz adni, te szerencsétlen nyomorult?! – szitkozódott, miközben jó erősen megmarkolta és megrángatta annak zekéjét.

– Eressz el! – tolta el magától. – Ha nem sietünk, már nem lesz módunk megmenteni!

– Miről beszélsz? Kit kell megmenteni?

– Majd útközben elmondom, most pedig induljunk! – fogta sietősre az ismeretlen. A sötétben nem vett észre, tekintettel arra, hogy kis termetemet a betyár egész alakja akár négyszer is elnyelhette volna. Azonban Palkó nem indult, csak állt, és egy szót sem szólt.

– Miért nem mozdulsz? Gyerünk! Az egyik társunk bajban van – értetlenkedett.

– Menj előre! Találkozunk a keleti kapunál! – szólt Palkó higgadtan.

– De hát…

– Ne kérdezz semmit! Csak indulj! – csitította.

Bár a másik betyár furcsállotta a dolgot, de futva indult a város irányába. Amíg az el nem tűnt a sötétben, nem mozdultunk. Álltunk és füleltünk, nem jön-e vissza vagy ő, vagy valaki más. Védelmezőm hirtelen megfordult, és megfogta a két vállam. Szigorú tekintettel nézett rám, hangjából eltűnt a kedvesség:

– Most azonnal hazamész, és senkinek nem beszélsz arról, hogy mi itt találkoztunk! Megértetted?

– Ki volt az a másik ember? – néztem abba az irányba, amerre elment. Jobban fúrta a kíváncsiság az oldalam, mintsem fülem-farkam behúzva szót fogadtam volna.

– Jobb, ha nem kérdezősködsz, hanem máris indulsz! Elég legyen annyi, ha észrevett volna, mostanra már a szél úgy furulyázna a gigádon, mint a kettészelt nádszálon.

Megrémisztett a válasz. Lassan elkezdtem hátrálni, és úgy öt méterrel odébb egy gyors hátraarcból úgy futásnak eredtem, mintha kergettek volna. Csak akkor kezdtem kissé megnyugodni, amikor megláttam az utcában felgyúló fényeket.

Anyám és nagyanyám már aggódva vártak otthon. De nem csak ők vártak rám. Mivel nem mentem haza időben, családom minden tagja egész délután keresett. Ki a rokonoknál, ki az osztálytársaimnál, és még a tanár úrnál is érdeklődtek. Több sem kellett a vén kecskének. Örömmel felajánlotta segítségét, és közben elmesélte, mi történt az iskolában, és hogy valószínűleg ennek köszönhető az elkóborlásom.

Anyámat még soha olyan dühösnek nem láttam, mint akkor este. Megérkezésemkor mindannyian a konyhában ültek az asztal körül. Betoppanásomat mély csend követte. Minden tekintet rám szegeződött: a tanár úré elégedett volt, mintha csak azt mondta volna: „Megérdemled, amit ezért kapni fogsz!”

Nővérem szeme együttérzésről tanúskodott, nagyanyám pedig kifejezetten aggódó arccal figyelt. Anyám szeme azonban szikrákat hányt.

Vendége felé már szelíd tekintettel fordult, és kedvesen így szólt:

– Köszönjük a látogatást, tanár úr! Nyugodalmas jó éjszakát!

– Remélem, nem hagyja elkanászodni a Pista gyereket! Mert tudja, rendes ember csak abból lesz, akit keményen nevelnek – mondta az öreg, miközben hunyorgó szemét rám meresztgette.

– Hát akkor… Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Ott álltam az ajtóban, és életemben először féltem anyám haragjától. Behúzott nyakkal néztem, ahogy elmegy mellettem, és bemegy a szobába. Benyúlt a szekrénybe, ahonnan apám régi övét vette elő.

– Gyere ide! – emelte fel a hangját.

Bevonszoltam magam a szobába, de mindvégig lesütöttem a szemem.

– Csukd be az ajtót! – hangzott, s a kilincs kattanásán kívül már csak nagyanyám zokogását hallottam.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Emma az ágyam szélén ül, és engem néz. Amikor kinyitottam a szemem, nem szólt semmit, csak megfogta a kezem. Soha nem beszélgettem a nővéremmel, és most sem állt szándékomban. Nem akartam, hogy sajnáljon. Kihúztam a kezem a keze alól, és a fal felé fordultam.

– Nagymama üzeni, hogy a tegnap kisült cipók már csak arra várnak, hogy gazdát válasszanak maguknak. Gyere Pisti!

De mikor látta, hogy nem mozdulok, így kiáltott:

– Úgyis én leszek az első! Ha nem sietsz, tied lesz a kisebbik... Na! Mi lesz már!?

– Hagyjál! – förmedtem rá, és arcomat a párnámba fúrtam.

Bár nem akartam nővéremet megbántani, a beállt csöndben szinte láttam magam előtt az arcára kiülő döbbenetet. Igaz, ő nem tehetett a történtekről, de most egyedül akartam lenni. Kínos volt a jelenléte, és az, hogy segíteni próbál. Engem ne sajnáljon senki! Engem ne sajnáljon senki.