Kaposi István kalandjai 3.

3

Egy napsütéses hűvös tavaszi reggel anyám szokásához híven egy nagy karéj lekváros kenyérrel és egy pohár tejjel ébresztett. Szólnia sem kellett, csak a számhoz érintette a kenyér héját, és már ültem is fel az ágyban. Amíg elfogyasztottam reggelimet, addig vissza is tértek gondolataim az elmúlt éjszaka valószerűtlen álmából.

Rajtam kívül már mindenki talpon volt a házban. Nagyanyám kenyeret dagasztott, ami a kemencénkben sült, és a világ legfinomabb ennivalója volt. Nővéremmel vártuk, hogy a kis cipók kisüljenek, amit külön nekünk készített. Sokszor a kemence körül kergetőztünk, és versenyeztünk, kié lesz az első, és kié a legszebb.

Eközben anyám egy kockás kendőbe szelt nekem a múlt heti kenyér végéből, és mellé néhány tepertőt is tett, hogy legyen mit ennem az iskolában, ha a sok tanulásban megéheznék. Többször félbeszakította reggeli teendőit, hogy közben nővéremnek is segítsen felöltözni. Minden reggel befonta Emma haját, és megigazította ruháját. Mi, fiúk nem igazán tudtunk vigyázni a ruhánkra. A nagy futkározások során, az osztályteremben lezajló csatákban valahogy mindig leszakadt egy gomb, vagy kiszakadt a nadrág.

A ma reggel kicsit nehezebben indult. Emma egyfolytában franciául locsogott anyánknak, aki néha németül, néha franciául válaszolt, mire mindketten jót nevettek. Nem értettem, nővérem miről beszélt, hiszen a többi fiúval együtt én németül és görögül tanultam. Annyi azért megütötte a fülemet, hogy anyám megdicsérte a „kisasszony” ruháját, és megkérdezte, nem adná-e meg a varrónőjének a nevét. Ez biztos valami női dolog. Fogalmam sincs, miről beszéltek, de nem is érdekel. Még jó, hogy fiúnak születtem.

Fél nyolckor indultunk el otthonról. A házunktól nem messze, kicsivel lejjebb elterülő Granárium-föld mozdulatlan volt. Csak a madarak hangos éneke törte meg néha a csendet. Egy részét Angolparknak is nevezték. A park gondozójával, Ambrus bácsival jó viszonyban voltam. Ő mesélt a fákról, melyik honnan való, és mi a neve. Minden reggel csodálva néztem őket. A kedvencem az amerikai vasfa, amiből közvetlen a kert hátsó bejáratánál is állt egy. Ambrus bácsi szerint onnan kapta a nevét, hogy tavasszal vastag, vöröses színű hajtások színesítik, pár héttel később pedig fehér színű, illatos virágok nyílnak rajta. Tavaly vittem haza belőle egy-egy ágat anyámnak és nagyanyámnak is, akik jajveszékelve dobták a tűzbe. Nem értettem, miért nem örülnek neki. Aztán elmagyarázták, hogy ez a föld, amit mi Granárium-földnek hívunk, herceg Esterházy Pál uradalmának a része, melynek közepén a birtok magtára, a granárium áll. A ligeten keresztül mindenkinek szabad a ki- és bejárás, de a különleges növényekhez hozzányúlni nem szabad.

Ma reggel is csak néhány szolgáló szaladt át rajta megrakott kosarakkal, hogy levágja az utat a pékség és gazdájuk háza között.

Közepes tempóban haladtunk le a domboldalon, a Meggyes-telken keresztül. Az utca végén a Fő utcára nyíló Eibenitz-féle családi ház keresztezte utunkat. A család nagylelkűen megengedte, hogy a telkük végén elkerített egy méter széles kis úton a fenti utcákból az emberek átvághassanak a Fő utca felé. Ez nagyon jó volt, így nekünk sem kellett minden reggel a Pap utca felé kerülnünk. Udvaruk felől deszkakerítés zárta el a telket a kíváncsiskodó tekintetek elől, az átjáró vége pedig egy kilincsre csukható kapuval végződött. Talán a kutyák szabad ki-be járkálását akarták megakadályozni vele, nem tudom. A kapun átlépve a Vármegyeháza előtt találtuk magunkat. Ez a hatalmas kétszintes épület akkora volt, hogy hangyának éreztem magam mellette.

Nem volt időm sokáig mélázni, hiszen anyám keze karomba kapaszkodott, és már húzott is balra. Nem szeretett késni, és ezt a jó tulajdonságát – kisebb-nagyobb sikerrel – igyekezett belénk nevelni.

A nap vakítóan sütött a szemembe, ahogy a Fő utca vége felől feltűnt a házak teteje fölött, és az arcomba világított. Az idő még reggelente hűvös volt, így tájékozódási nehézségeim ellenére örömmel vettem üdvözletét.

Mire megszokta volna szemem a napfényt, már ott is álltunk a gazdatiszti ház előtt, melynek egyik szobája ekkoriban az iskola egyik tanterméül szolgált. Nem volt időm körülnézni, anyám elmormolta szokásos reggeli intelmeit, nyomott a fejemre egy puszit, és testvéremmel siettek is tovább. Emma a Fő utca végén, a Chamissollené-féle leányiskolába járt. Igazából nem volt rá pénzünk, de anyám ingyen mosott a leányiskolának, így munkájával valamelyest fedezte az évi kétszáz forintos tandíjat, és mivel Chamissollené különösen szerette Emmát, elengedte a tandíj többi részét. Mindig azt mondta, hogy Emma egyszer a legmagasabb úri körökben is megállja majd a helyét, és akár magas rangú hölgyek társalkodónője is lehet belőle.

Szememmel alig követtem eltűnő alakjukat a reggeli forgatagban, egy pillanat múlva már négykézláb ültem a porban. A nadrágom kiszakadt, térdem pedig, amelyet a makadámút köve felsértett, vérezni kezdett. Kétségbeesésemben semmi más nem jutott eszembe: „Anyám meg fog ölni! Még el sem kezdődött a tanítás, és máris itt hentergek a porban, mint egy agyalágyult! A nemrég megvarrt nadrágomon pedig újabb lyuk tátong!”

De hogyan? Mire összeszedtem gondolataimat, már senkit sem láttam magam körül a munkájukba igyekvő embereken kívül. Néhányan közülük fejüket csóválták, gondolták: „Haszontalan gyerek! Már korán reggel rosszalkodik.”

A legtöbben azonban figyelemre sem méltattak, csak siettek a dolgukra. Akár közülük is elsodorhatott valaki. De várjunk csak! Az előbb még kihallatszott a zsivaj a teremből, és most… most síri csönd lett. Mi történhetett?

Nagy nehezen felálltam, leporoltam magam, és fülemet hegyezve lassan elindultam az osztályterem irányába. „Mi a csuda történhetett, hogy ilyen hirtelen hallgatott el mindenki?” Féltem, ha zajt csapok, magamra terelem a figyelmet, így lépteimet lelassítva és a deszkapadló szélén, a falhoz simulva közelítettem meg a terem ajtaját. Fél szemmel belestem az ajtón, amelynek ajtaja tárva-nyitva állt. A teremben kikerekedett szemmel és sírásra görbülő, illetve tátott szájjal álló gyerekek néztek velem szembe. Az idő mintha megállt volna. Mindenki mereven nézett a katedra elé. Az ijedtség és döbbenet arckifejezése ült az arcokon, az erekben megfagyott a vér. A katedra előtt, a földön ülő elsős félelemmel teli tekintetét az előtte álló fiúra és bandájára emelte. Orrából folyt a vér, de egy szót sem mert szólni, csak nézett és várt. Az ismeretlen fiú, aki nekem háttal állt a társaival együtt, egyszer csak megszívta az orrát, krákogott egy nagyot, és szembe köpte a földön ülő gyereket.

– Nesze! Ez a tiéd!

Barátai hangos röhögésben törtek ki, megveregették a vállát, majd elindultak a nekik szimpatikus hátsó asztalokhoz, és birtokba vették új helyüket.

A földön ülő Simándi Andriska teljesen megsemmisülve lehorgasztotta fejét, és szívet szaggató zokogásba kezdett. Barátai végre magukhoz tértek, és felsegítették, de szólni ők sem mertek ehhez a kegyetlen új fiúhoz.

Ebben a pillanatban valaki hátulról megragadta a galléromat, és a fülembe kiáltott:

– Csak nem valami rosszban sántikálsz, Kaposi fiam, vagy mire véljem, hogy az ajtóban leskelődsz!? Talán csak nem verekedtél? Hogy nézel ki? Nem szégyelled magad? – Tekintete lassan átsiklott a hangosan zokogó fiúcskára. – Hát itt meg mi a fene történt? Miért sír a Simándi gyerek? Vagy úgy! Te biztos tudod, Kaposi fiam, nem igaz? Na, gyerünk, hadd halljam az igazat!

Fojtogatott a gallérom, miközben Kövessy tanár úr szorosan markolta hátul a nyakamat, és dühös, kérdő tekintetét az arcomba fúrta. Haragjának mértékét csak szorításából sejtettem, mivel ő mindig igyekezett érzelmeit kordában tartani, de most érzésem szerint igen dühös volt.

– Én, én nem láttam semmit, tanár úr kérem – nyökögtem.

– Hát akkor ki látott? – vizslatott körbe a tekinteteken. – Senki? Nagyon érdekes!

Szigorú, erőteljes hangja zengett a teremben.

– Na, ameddig eszetekbe nem jut, addig mindenki büntetésben lesz! Helyetekre! Kivéve téged, Kaposi! Irány a sarokba, ott majd lesz időd gondolkozni! A többiek pedig a helyükön állnak, és mindenkitől egyszerre és érthetően akarom hallani Homérosz Odüsszeia című eposzának első énekét görögül! Addig senki sem ül le, amíg meg nem győződtem róla, hogy mindenki megtanulta a leckét!

A végeláthatatlan és néhol érthetetlen történet felmondása egész délelőtt tartott. Eleinte mindenki megpróbált eleget tenni a tanár úr kérésének, de a fáradtság és az elkeseredés hamar úrrá lett rajtuk. A többiek dühe az arcukra volt írva, amit az új fiú váltott ki belőlük. Titokban hátra vetett pillantásaimat senki sem vette észre, mert mindenkit lefoglaltak az érzelmei: düh és kínlódás. Csak az új gyerek vigyorgott néha barátaira pillantva.

Ebédszünetben az udvaron senki nem mert játszani, mert az új fiú és bandája mindenkitől elszedte a labdát. A kisebbeknek a fejét dobálta, az idősebbekhez pedig intézett néhány olyan cifra káromkodást, hogy némelyiket még én sem értettem.

Dühített a viselkedése. Eddig az iskolában mindenki jól megvolt a másikkal. Az idősebbek soha nem bántották a kisebbeket. Talán néha kicsúfolták, de soha nem verték meg. Mint végzős diák, úgy éreztem, tennem kell valamit. Kezem ökölbe szorult, és semmi más nem érdekelt, csak az, hogy elégtételt vegyek.

Az új fiú a barátaival együtt leült, és pipára gyújtott. Határozott és gyors léptekkel odamentem hozzájuk, s mielőtt felfogtam volna, mit teszek, azt mondtam:

– Szevasz! Kaposi István vagyok, és nem szeretem, ha ütik a barátaimat!

– Nocsak, nocsak! Ide nézzetek! Az utcán hempergő gyerek. Kinek képzeled magad? Tágulj előlem, amíg szépen vagyok! Elállod a napot.

Csakhogy én nem mozdultam. Igazából azért, mert a saját meggondolatlan felbátorodásom és az új fiú fenyegetőzése annyira megrémisztett, hogy földbe gyökerezett a lábam. Csakhogy a többiek nem ezt látták.

Hátulról valaki odakiáltott:

– Hajrá Pista! Verd ki a fogát!

No, több se kellett a mocskos szájú bandának. Hárman agyba-főbe kezdtek verni. Először csak ököllel. Aztán amikor a földre rogytam, jól meg is rugdostak.

Az egésznek Kövessy tanár úr vetett véget. Hát, nem volt elragadtatva az örömtől…