Kaposi István kalandjai 9.

9

Pár nappal később épp a körtefa tetején ülve lestem Zsófika távozását, amikor anyám magához hívott.

– Fiam! Most találkoztam a városban a Bernáth ügyvéd úrral. Meghívott téged a délutáni piknikre a Nádasdi-erdőbe. Ott lesz Kálmán is.

Szemem kikerekedett, és majd szétvetett az öröm. Tátott szájjal álltam az udvaron. Ez az első alkalom, hogy meghívottként vehetek részt egy olyan eseményen, ahova csak a város jobb módú családjai hivatalosak.

„Ha ott lesz Kálmán, akkor talán Imrét is meghívták, és akkor most végre lesz alkalmunk kincset keresni. Olyan rég nem láttam Imrét.”

Gondolataim vad vágtába kezdtek, amikor anyám mutatóujját a fejem fölé lendítette, és azt mondta:

– Úgy döntöttem, hogy elengedlek velük, ha megígéred, hogy jól fogsz viselkedni!

Te jó ég! Mintha csak belelátna a fejembe. Szerencsére a nap a szemembe sütött, így hunyorogva, anyám tekintetét kerülve ígértem meg azt, amit soha nem tudtam betartani: hogy nem keveredek bajba.

Már ebéd után a legjobb ruhámban indultam el Kálmánékhoz a Promenád utcába. Menet közben áthaladtam az angolparkon, hogy mielőbb odaérjek. Meleg nyári nap volt. Útvonalam jó választás volt. A hatalmas fák alatt kanyargó kis ösvényen sokkal kellemesebb volt menni, mint a tűző napon a házak tövében. Szerelmespárok sétáltak és bújtak meg egy-egy fa koronája alatt, és ugrottak szét, amikor észrevették, hogy valaki közeledik.

Fél óra múlva érkeztem meg a Bernáth család házához. A kovácsoltvas kapu fölém tornyosult, de a látványt nem rejtette el szemem elől. Az egyszintes ház olyan magas volt, hogy akár két szintet is bele lehetett volna építeni. Fehér falai vakítottak. A ház homlokzatát négy hatalmas oszlop díszítette. Mintha csak egy görög templom bejáratánál álltam volna. Az oszlopok között üvegablakok feszültek egészen a timpanonig, magukba zárva a nap melegét, még a hideg téli napokon is. Hátrafelé L alakban nyújtózkodott el, ahol már a konyha és a cselédek szobáit csak a fészer és az ólak követték. Libériás hajdúk sürgölődtek a konyha körül, akik éppen az üres tálakat és tányérokat szedték le a család asztaláról. Ezek szerint korán érkeztem, még csak most ebédelnek, gondoltam.

Kálmán érkezett segítségemre. Már jött is, hogy a kocsisuk kíséretében kinyissa nekem a kaput.

– Pista! Úgy örülök, hogy édesanyád elengedett! Már nagyon vártam, hogy végre beszélhessünk. Beljebb invitált, és jó házigazdához illően az egyik szolgálólányt megkérte, hozzon nekem inni egy pohár bodzaszörpöt.

– Ne haragudj, hogy múltkor magadra hagytalak azzal az őrült Törökkel – sajnálkozott. – Nem mertem belekeveredni, mert az apám nem tűri a verekedést – sajnálkozott, majd leült mellém a pamlagra, és mondandójába kezdett:

– Amióta nem találkoztunk, történt egy s más. A hajdúkat hallottam, amint azt beszélték a pajtában, hogy a Török Ferkó sokat ólálkodik mostanában a házunk körül. Én is furcsállottam, hiszen soha nem beszéltem vele, és ha lehetett, inkább nagy ívben elkerültem. Aztán másnap, amikor számon kérték rajta, mit akar errefelé, csak annyit vágott vissza, hogy én vagyok az egyik osztálytársa, és engem akart látni. Másodmagammal ki is mentem hozzá. Amikor megkérdeztem, mit akar, csak annyit súgott a fülembe, hogy barátkozni. Be is akart jönni hozzám, de azt hazudtam, hogy hamarosan latinórára kell mennem, és sajnos nem alkalmas az idő.

– Aztán? Mi történt?

– Semmi – vonta meg a vállát Kálmán.

– Hogy érted, hogy semmi?

– Ahogy mondom. Nem jött vissza azóta.

– És nem követett latinórára sem? – merült fel bennem a gyanú.

Ha bántani meri a barátomat, én bizony nem leszek rest szétverni a pofáját.

– Nem tudok róla. Viszont egy másik alkalommal még érdekesebb dolgot beszéltek róla. Az anyjával kint élnek a város szélén tizenketted magukkal egy háromszobás zsellérházban. Három család lakik ott együtt. Egyedül neveli az anyja. Már amikor otthon van. A másik két fiú, akivel látni szoktuk, Kovács Jóska meg a Kiss Máté. Azok is velük laknak. Állítólag rendszeresen járnak be hozzájuk a betyárok – súgta nekem, miközben körülnézett, nem hallja-e valaki, mit beszélünk.

Ha a pandúroknak csak az a fülébe jut, hogy tudunk arról, hol lehet a városban egy-két betyárt fülön csípni, hát már azért felakasztanak, ha nem jelentjük. Jobb, ha az ember nem is tud ilyenekről. 

Azt hittem, nem jól hallok. Kikerekedett szemmel és tátott szájjal hallgattam.

– Ha igaz, amit beszélnek – folytatta Kálmán már alig hallhatóan –, Ferkó anyjához járnak, vagyis csak az egyik.

– Melyik? Hogy hívják?

Kálmánnal már szinte összeért a fejünk, olyan halkan beszéltünk. Azt mondták, hogy a B…

– Szervusz, Kaposi fiam! Örülök, hogy eljöttél! – lépett be a szobába Kálmán édesapja. Megjelenése váratlanul ért bennünket, amit ő is észrevett, de nem tette szóvá. Csak mosolygott. Felugrottam a székről, és kihúztam magam.

– Tiszteletem, Bernáth úr! Köszönöm a meghívást! – válaszoltam, és hálásan mosolyogtam vissza.

– Igazán nincs mit, édes fiam – mondta, majd Kálmánhoz fordult.

– Kálmán! Egy óra múlva indulunk. Elkészítettétek már a szendvicseket a piknikre? – Kezét háta mögött összekulcsolva előredőlt, és cinkos mosollyal a szája szegletében hozzátette: – Egy bizonyos hölgynek nem lehet csak úgy összedobni a piknikkosarat! Tegyél bele Eszter nénéd baracklekvárjából is egy üveggel! – majd visszaegyenesedett, és mintha az előbbi közjáték meg sem történt volna, elköszönt, és távozott a dolgozószobájába.

Szegény Kálmán elvörösödött, de nem szólt egy szót sem. Ismertem már annyira, hogy ha nem akar valamiről beszélni, akkor hat lóval sem tudnám kihúzni belőle, így inkább hagytam.

– Tulajdonképpen milyen piknik ez? – kérdeztem barátomat már a lovas kocsin ülve. Volt annyira jó, hogy nekem is segített összekészíteni egy kosarat tele mindenféle finomsággal. Tettünk bele kalácsot és pitét, salátával és retekkel készült pástétomos szendvicseket, cseresznyét, egy kis málnaszörpöt, két poharat és persze Kálmán Eszter nénikéje baracklekvárjából is eltett egy üveggel.

– Anna-napkor a város színe-java átmegy Szentjakabra, hogy ott a Nádasdi-erdőben megtartsák a nyár legnagyobb piknikjét. Ilyenkor a férfiak készülnek egy kosár finomsággal, és meghívják a hölgyeket egy kellemes uzsonnára…

– És én kit hívjak meg? – háborodtam fel. – Erről nem volt szó! Nekem nincs… – szégyelltem el magam, és inkább a szám szélébe haraptam.

Sejtettem, hogy Kálmánnak már van kiszemeltje, de engem hogy hozhat ilyen helyzetbe? Ha senki nem lesz hajlandó eljönni velem piknikezni, akkor világ csúfjára megehetem magam az egész kosár tartalmát.

Fejemet égette a nap. Szememet is inkább becsukva tartottam volna a vakító napsütésben, de az út mentén elterülő szőlősorok magukra vonták a figyelmemet. A tőkék roskadásig voltak fürtökkel, de akkorákkal, mint az alkarom. A szemek még csak feleakkorák voltak, mint várhatóan lesznek az ősszel, mégis elképesztő volt. Szemben az út mintha nekiment volna a hegy lábának, amelynek tetején az egykori vörös barátok kolostora állt. Már rég nem éltek benne. Falai düledeztek, és benőtte a fű. Közel s távol az egyetlen épület a hegy lábánál álló kocsma volt. Hátsó fala a partfalba süllyedt, ajtaja mellett jobbról és balról egy-egy hosszú akácból készült pad nyúlt el. Csak egy mezítlábas leány nézett ki az ajtón, amikor bekanyarodtunk az erdő felé.

Az út úgy negyedóráig tartott. A keskeny út egy hatalmas, fákkal övezett völgybe ért ki. Balról sziklás domboldal, jobbról falevelekkel borított dombok övezték. Előttem a fák megritkultak, és egy nagy rétet fedeztem fel. A felettem tornyosuló fák sűrű lombkoronája összekapaszkodott, nem engedte át a fényt. Olyan volt, mintha egy hatalmas katedrális boltívei alatt állnék, ahol a fény csak az oldalsó ablakokon szűrődik be.

A kocsikat hazaküldték vagy kicsit távolabb vitték, hogy a kocsisok ne legyenek láb alatt. A sziklafal elé állították fel az asztalokat, ahol csapra vert hordók sorakoztak egy-két magánzó felajánlásával. Nagy, harcsabajuszú férfiak hahotáztak egymás hátát veregetve az asztal mellett. Épp kosaraikat mutogatták egymásnak, miközben sört és bort ittak, a hölgyek pedig le-föl sétálgattak, hogy szemügyre vegyék a kínálatot.

Mintha csak állatvásáron lennék!