Kaposi István kaladjai 10.

10

Kálmánéktól lemaradva félrehúzódtam az egyik fa tövébe, és onnan néztem az eseményeket. A hölgyek sorban elfoglalták helyüket párjuk oldalán a leterített plédeken, és kellemes csevegés mellett nekiláttak a szórakoztató uzsonnának. Hangos nevetések és kacajok jelezték, hogy az emberek jól érzik magukat. Kálmán édesapja udvariasan köszöntött egy hölgykoszorúból álló társaságot, ahonnan pár perc múlva az egyik legszebb hölggyel a karján távozott. A rét közelében, még a fák hűvösében terítettek meg maguknak.

Barátom édesapjától eltérően csak körbe-körbe járt, mintha keresne valakit. Nem sok sikerrel. A hölgyek még csak figyelemre sem méltatták. Fél óra múlva láthatóan megelégelte a dolgot, és csatlakozott hozzám.

– Teljesen feleslegesen jöttünk el – panaszkodott, és lehuppant mellém, mint egy krumplis zsák. Inkább csalódott volt, de hangjában ingerültséget is hallottam.

– Kit kerestél odalent? – kérdeztem.

Lesz, ami lesz, most már tudni akarom, ki az a lány, akiért a barátom képes magából bolondot csinálni.

– Nem ismered – válaszolta.

– Azért elmondod, honnan ismered?

– Hjaj! ... Hát jó! A latintanárom unokáját kerestem, Katinkát. A nyár elején érkezett látogatóba a nagypapájához, és úgy volt, hogy ma itt találkozunk, és meghívhatom uzsonnára.

– Akkor lehet, hogy csak késnek. Még jöhet! – biztattam.

– Dum spiro spero.

– Hogyan?

– Azt mondom, hogy amíg élek, remélek – mosolyodott el.

– Helyes! – válaszoltam.

Biztatásként rámosolyogtam. Bár nem igazán értettem, Kálmán hogy lehet ennyire szerelmes. 

– Én pedig azt remélem, hogy akad nekem is valami finomság abban a kosárban!

Döbbenten fordultunk hátra, és egyszerre kiáltottunk fel:

– Imre!

Imre barátunk ott guggolt egy fa mögött.

– Hogy kerülsz ide? – kérdeztem.

– Nagyapának volt erre egy kis dolga, én meg elkísértem. Hallottam, hogy ma tartják a nyári pikniket, és gondoltam, meglesem az uraságokat, hogy mulatnak. És te hogyhogy itt vagy, Pista?

– Kálmánék vendégeként jöttem – válaszoltam.

– És mit hoztál nekem abban a kosárban? – vigyorgott Imre. – Farkaséhes vagyok!

A kosár tartalmát testvériesen elosztottuk, és közben jóízűen elmesélte mindegyikünk, mi történt vele azóta, hogy a Kecel-hegyi kalandunk szerencsétlen véget ért.

– Kár volt a karodért, Pista! – ingatta fejét Imre. – Az a verem, amit mi kötéllel meg akartunk mászni, nem hosszabb három méternél. A minap anyám – azt hitte, hogy nem látom – este felment a veremhez, ahová követtem. Mivel kint teljesen sötét volt, így jól láttam az ajtó mögött feltáruló üreget. Csak egy irányba, befelé lett kiásva, nem visz sehova. Annyira alacsony, hogy még felállni sem lehet benne. A földön cserépedények meg apróbb értéktárgyak hevertek. Nem is értem, anyám miért rejtegeti előlem azt a helyet.

– Á, de kár! Pedig úgy szeretnék igazi kincset találni! – sóhajtottam.

– Nem sok kincset ástak el Kaposváron. Csak Mehmet aga kincsét – válaszolta Imre.

Egyszerre kaptuk fel a fejünket Kálmánnal a meglepő kijelentésre. Tavaly tanultunk a török hódoltságról, és azt is említette a vén Kövessy, hogy Kaposváron is találtak maradványokat és használati tárgyakat azokból az időkből, de nekünk mindez akkor csak földes, kopott csontokat és agyagtálakat jelentett.

Igazi arany és drágakövek valahol alattunk a földben? Talán ott, ahol nap mint nap járunk? Lenyűgöző még a gondolata is.

– Mit tudsz a kincsről? – kérdeztem.

– Hát valami olyasmit mesélt nagyapa, hogy már sokan keresték. Már az ő gyerekkorában is, amikor kiderült, hogy a Vár utca és a Hosszú utca találkozásánál álló fekete kőkecske hasa tele volt a törökök hátrahagyott kincsével.

– Csak szórakozik! Ne is figyelj oda rá, Pista! – mondta Kálmán.

– Nem hazudok! – kiáltott Imre. – Ez az igazság! Háromszáz évvel ezelőtt, amikor a törökök nagy sietve hagyták el a várost, akkor hagyták hátra, mert nem bírtak magukkal vinni mindent. Kapospulában, Nyimben és Taranyban is találtak hasonló kincsekkel teli szobrokat. Senki nem vette észre egészen addig, amíg a török leszármazottak el nem jöttek érte, és fel nem nyitották. Az emberek hajukat tépték, hogy életüket szegénységben élték le a szobor szomszédságában, aztán egy nap jön egy csomó idegen, és elviszik az aranyló pénzeket és ékszereket.

– Hát azt elhiszem – mondtam.

Belegondoltam, hogy az angolpark egyik fája alatt talán egy láda rejtőzik, melynek vaspántjai már rozsdásak, de a benne lévő arany fényesebb a napnál is.

– Amikor a törökök itt jártak, alig pár százan éltek csak itt a várban és a vár körüli lakóházakban – mesélte Kálmán. – Még sehol sem voltak utcák vagy házak. A törökök bárhova elrejthették a kincseiket, akár a Nagyboldogasszony-templom régi temetője alá is, mert akkor itt szinte mindent csak láp és nádas borított. Amikor 1555-ben a törökök elfoglalták a várat, közel s távol csak a bencés apátok laktak itt, Szentjakabon. De akkor azok is elmenekültek, és soha nem tértek vissza.

– Persze hogy nem tértek vissza. Mivel a törökök elfoglalták az apátságot – magyarázta Imre.

– És ugyan minek kellett nekik? Itt semmi sincs. Csak az erdő – szólt vissza Kálmán.

– Táborhelynek és stratégiai pontnak használták. Biztos nem véletlenül ásták ki az alagutat innen egészen az Iszák-hegyig, nem gondolod? – kérdezte Imre. – A mai napig ott az az üreg a nagy kőfal tövében, ott kell lemenni.

– Azt én is hallottam, hogy van egy nagy üreg alatta, de azt akár az eső is kimoshatta – érvelt Kálmán.

– Szerintem pedig létezik az alagút, és azt is tudom, miért ásták ki.

Erre már Kálmán sem felelt, csak összeszorította a száját, és ráncolt homlokkal intett Imrének, hogy folytathassa a történetet.

– A vár délkeleti felén feküdt a város, amerre a Szigetvár felé kivezető kapu nyílt. A várat akkor már nem palánk, hanem kőfal védte. Azon képtelenség lett volna áttörni. Csak egy kapu volt ezen kívül, az északnyugati oldalon álló kanizsai kapu. Onnan kevésbé volt védett a vár.

– De minek akarták elfoglalni a várat, ha egyszer már elfoglalták? – kérdeztem.

– Mert a magyarok többször megpróbálták visszafoglalni, és egyszer, rövidebb időre sikerült is nekik. A törökök csak úgy tudtak észrevétlenül a vár közelébe kerülni, hogy egyik pillanatról a másikra megjelentek az Iszák-hegy felől. A magyarokat váratlanul érte a támadás. Nem volt idejük felállítani a védelmet, így a törökök kisebb létszámmal könnyedén visszafoglalták a várat.

Imre szemei ragyogtak, karjával pedig jobbra-balra hadonászott, annyira magyarázott.

– Megmutatom nektek a vermet, ha gondoljátok – mondta.

Pár pillanatig egyikünk sem szólt. Imre kérdő tekintettel felváltva nézett Kálmánra és rám, mi pedig egymásra. Barátom lenézett a piknikezőkre. A társaságok lassan nagyobb csoportokká verődtek. A férfiak igen jó hangulatban voltak, ami a hölgyeket mulattatta. Szemével apját kereste, aki anekdotázásában elmerülve észre sem vette, hogy fiát már egy órája egyedül hagyta.

– Én megyek, ha te is – mondtam Kálmánnak.

– Hát jó! De siessünk, mert egy órán belül vissza kell érnem.

Szegény rendszerint azon aggódott, nem kerül-e bajba, ha velünk tart. Végül mindig a baráti összetartozás győzedelmeskedett a szívében.

Az apátság romjai alig pár száz méterre voltak, így hamar odaértünk. Elég ijesztő volt. Az egykori épület falai három-négy méter magasan álltak még. A kövek nagy részét elhordták az emberek. A falak tövében és az egykori termek helyén bokrok és fák növekedtek. Az egykori építmény csonka falai, majd a kerengő nyugati oldalán haladtunk végig. Egyszer csak egy magasabb fal előtt találtuk magunkat. A nap már a horizont felé haladt, mégis erősen sütött. Ennek ellenére egy pillanatra végigfutott a hátamon a hideg. Jobbra egy szépen faragott boltív alatt vezetett tovább az út. Csak a kabócák zúgását és a szelet lehetett hallani.

– Idenézzetek – törte meg a csendet Imre, és lehajolt, hogy felvegyen valamit a földről.

Egy szögletes szélű, barnás színű, apró pénzérme volt.

– Ugye megmondtam! – lelkendezett Imre. – Mibe fogadjunk, hogy lesz itt még több is? Arany meg ezüst! Fiúk, gazdagok leszünk!

Kálmánnal csak mosolyogtunk és bólogattunk, felváltva többször szemügyre vettük az érmét, amelyen ismeretlen írásjelek sorakoztak. Alaposan körbejártuk a helyet, ami elég nagynak tűnt, de nem találtunk mást, csak kiszáradt csirkecsontokat és cserépdarabokat a fűben. Csak pár perc múlva tudatosult bennünk, hogy az egykori templom helyén állunk.

– Furcsa is volt, hogy a terem egyik oldala félkörívben végződik – mondta Imre. – Persze a hosszúkás formájából és az oszlopokból rájöhettem volna, hogy az egykori templomban járunk.

Mindhárman lassú léptekkel jártuk körbe a terepet, miközben szemünkkel a földet fürkésztük. Talán azt hittük, hogy az érmék úgy mutatják majd az utat a kincshez, mint Jancsi és Juliska elszórt morzsái a hazafelé vezető utat. Csakhogy itt nem maradtak morzsák. A templom túlsó végében, az oltárral szemközti oldalon állt a főkapu. A hívek onnan érkeztek a misére, míg az oldalsó ajtón, ahol mi jöttünk be, csak az apátok jártak. A kapu fölötti boltív már leomlott. Hajdani méretét csak a csupaszon maradt, égnek meredő falak sejtették.

Újra végigfutott a hátamon a hideg.

– Engem kiráz a hideg ettől a helytől – suttogtam.

– Biztos a halottak szellemét érzed a hátadon – magyarázta Imre. – Nagyapától tudom, hogy az apátság mellett, északkeletre eredetileg egy Szent Jakab apostol tiszteletére épített templom állt, mellette pedig a temető. A sírásók régi sírokat találtak, benne több száz éves karpereceket és érméket.

– Vagyis azt akarod mondani, hogy ezeréves hulláktól ráz a hideg. Köszönöm, most megnyugtattál – mérgelődtem.

Abban a pillanatban egy árnyék suhant el a főkapu előtt.

– Láttátok? – kérdeztem.

– Mit? – emelte fel fejét Kálmán a fűből.

– Láttam valamit. De túl gyorsan mozgott. Nem láttam jól… – dadogtam.

Pár másodpercig némán álltunk és füleltünk. A kabócákon kívül azonban semmit nem hallottunk.

– Nincs itt senki rajtunk kívül! Csak berezeltél – vágott vissza Imre. – Keressünk tovább!

Így is tettünk. Aprólékosan átfésültük a helyet, de sem érmét, sem lejárót nem találtunk a föld alá. Az oltár felőli oldalon a félkörben sétálgattam, és közben azon tűnődtem, hogy még a törökök sem lehettek annyira lelketlenek, hogy egy templomot dúlnak fel a kincseik elrejtéséhez. Hiszen ők nagyon vallásos emberek.

– Imre! Nem hiszem, hogy jó helyen keresgélünk – mondtam. – A törökök vallásos emberek voltak. Nem hinném, hogy itt ásták volna el a kincset. Az ő istenük – Allah, azt hiszem – sem örülne neki, ha feltúrnák a templomát, nem igaz? Talán kint is körül kéne néznünk. A nagy lyuknál például.

Ahogy kimondtam, már meg is bántam. A Töröklyuk lenne az utolsó, ahova bemerészkednék. Betyárok tanyája az. Ha most, fényes nappal is itt vannak, akkor bizony nagy veszélyben vagyunk.

– Akkor menjünk! – helyeselt Imre. S mindketten elindultak a kolostor keleti falához.

– Várjatok, fiúk! – kiáltottam nyüszítő hangon. – Lehet, hogy ez mégsem annyira jó ötlet!

A nagy gödör szélén aztán megálltunk, és a sötét mélységet fürkésztük. Csak egy kis bátorításra vártunk. Hárman egymás mellett, akár a muskétások.

– Egy mindenkiért, mindenki egyért! – kiáltottam, és egy ugrással az üregben teremtem.

Hangos csatakiáltással Imre és Kálmán is követett. Hangunkat hamar elnyelte a mélység. A sötétben teljesen a fülünkre és a kezünkre voltunk utalva. Engem egyetlen zaj zavart csak a tájékozódásban. A fülemben dobolásként hallatszó szívdobogásom. A távolban halk neszt hallottam. Azzal nyugtattam magam, hogy a mi lépteink visszhangját hallom csak.

Lassan lépkedtünk befelé. Azért nem ártott volna egy lámpa. De hát hirtelen jött ötletünktől vezérelve honnan is szerezhettünk volna olyat? Most már mindegy. Egyelőre tágas térben mozogtunk. Kezem se oldalt, se fölöttem nem ért falat. Talpam alatt, úgy éreztem, keményre döngölt föld vagy kő lehet. A hideg levegőben fojtó gázok és penészszag terjengett. Emlékeztetett Imréék borospincéjére.

– Szerintem ez az apátság régi pincéje lehet – suttogta Kálmán.

– Én is azt hiszem – reagált Imre.

Az idő mintha megállt volna. Úgy tűnt, mintha már órák óta idelent botorkálnánk a sötétben. Aztán végre a verem túlsó végéhez értük. Nem volt nehéz kitalálni. Körülbelül három méter széles falat tapogattunk ki magunk előtt a sötétben.

– Itt nincs semmi! – sóhajtottam kissé megkönnyebbülve.

Abban a pillanatban sejtelmes hangok hallatszottak a fal mögül:

– Hú-ú-ú-h! Hú-ú-ú-h! Ki merészel háborgatni? Hát még holtában sincs nyugalma az embernek? Hú-ú-ú-h! Allah haragja sújtson le rátok!

Na, több se kellett! Ordítva, sikítozva rohantunk át a sötétségen a napvilágot sejtető fehér pont felé. Lábaink olyan erőt kaptak a félelemtől, hogy még a világ végére is elvittek volna bennünket. A menekülésben csak egymást akadályoztuk, ahogy karunkkal kalimpáltunk, elhessegetve a rémisztő török szellemeket. Szerencsére egyikünk sem esett orra, csak én mentem neki egy krumplis zsáknak. Kis híján átbucskáztam rajta, ha el nem kap.

– Segítség! Segítség! – kiabáltam.

– Mit kerestek itt, ebadta kölykei!? – bömbölte egy rekedt hang.

Imre és Kálmán egy pillanatra megálltak, aztán tovább rohantak, ha lehet, még gyorsabban, mint eddig. Engem pedig hátrahagytak. Nem törődve a bajtársi kötelességgel, úgy iszkoltak el, akár a riadt nyulak. Úgy nehezedett mellkasomra a félelem és a cserbenhagyásom súlya, akár egy malomkő. Pedig csak az engem szorító férfi súlyos tenyere préselt a talajba.

– Ki vagy, és miért jöttél ide? – halkította le a hangját.

Először nem tudtam, mit mondjak. De ha tudtam volna, se jött volna ki hang a torkomon. Fojtogatott a rémület.

– Ki küldött? – sziszegte.

A sötétben nem láttam semmit, szememet mégis teljes erőmből összeszorítva simultam a földbe. Az ereimben megfagyott a vér. Úgy feküdtem ott, mint egy darab fa. Meg sem bírtam mozdulni.

– Válaszolj, vagy különben azt is megbánod, hogy a világra jöttél! – ordította.

– Senki sem küldött! – nyüszítettem. – A barátaimmal az aga kincsét akartuk megkeresni, de már tudom, hogy nem lett volna szabad háborgatnunk őt. Ne bántson, kérem! Ígérem, soha többé nem jövünk ide! Mi csak játszottunk! – zokogtam.

Nem voltam rá büszke, de megadtam magam az ellenségnek.

– Hogy hívnak? – kérdezte.

– Kaposi István vagyok – szipogtam.

A szorítás enyhült a mellkasomon, majd elengedett.

– No, ne bőgjél már! – enyhült meg a hangja. – Csak nem vagy egy anyámasszony katonája, ha ide le mertél jönni! Sokan olyan messze elkerülik ezt a helyet, amennyire csak lehet. Még az erődben lakó cigányok is. Pedig azok az ördöggel cimborálnak. Jobb lenne, ha te sem jönnél ide többet!

Pár perces csend után, amikor már megnyugodtam, így szólt:

– Menj! Eredj haza! Anyád már biztosan aggódik.