Kaposi István kalandjai 12-13.

12

A társaság már együtt mulatott. A délutáni piknikezők közül sokan hazamentek még naplemente előtt, de néhányan közös lakomába és italozásba kezdtek az asztalok körül. Ahogy a nap lement, szúnyogok hada támadt ránk. Csípéseiket csak az ital tehette elviselhetővé, mert az italozókat nem zavarta. A levegő kellemesen lehűlt. Csak a mulatozók nevetéseit és a tűz ropogását lehetett hallani. Némán közeledtünk, miközben az avar ropogott a lábunk alatt.

Kálmán édesapja már nem volt ott. Akárkit kérdeztünk, senki sem tudta megmondani, hol lehet. Aztán egyszer csak ott termett Jóska, a Kálmánék kocsisa. Nagy harcsabajuszával és zsíros kalapjával integetett felénk.

– Jaj, úrfi! Hála az égnek, hogy előkerült! Az édesapja már nagyon dühös volt. Mindenfelé kerestük. Végül hazamentünk, hátha időközben valakivel visszajött a városba – magyarázta.

– A biztonság kedvéért ő a másik kocsival elindult a Jámbor tanár úrékhoz, ha netán velük ment haza. Engem pedig visszaküldött, hátha mégis itt tetszett maradni valakivel. Úgy is van! – vigyorgott.

Szájából már jóformán hiányoztak a fogak. Vékony, ráncos bőre sárga volt, szemei kékek és üvegesek.

– Jóska! Maga ivott? – kérdezte Kálmán.

Az öreg nem vette magára a dolgot, mosolygott egyet, megpödörte a bajuszát, és kedélyesen így szólt:

– No, úrficska! Induljunk! Minél előbb hazaérünk, annál kisebb lesz a baj.

Amikor hazaértünk, még mindenki talpon volt. Édesapja a nappaliban ült, és várt minket. Arca megkeményedett, amikor beléptünk a szobába. Nem szólt semmit. A szék karfájára könyökölt, ujjait maga előtt egymásnak támasztotta, mintha gondolkozna, és közben mereven minket nézett. Addig nem lehetett szólni, amíg nem kérdezett. Hosszú perceknek tűnt, amíg minket figyelt. Aztán nyugodt hangon megkérdezte:

– Hol jártatok?

Már szólni akartam, de Kálmán megelőzött:

– Az én hibám, édesapám.

– Nem azt kérdeztem, hogy kinek a hibája, hanem azt, hogy hol jártatok?

Kálmán kihúzta magát, egy lépést tett előre, és elmesélte, hogy rábeszélt engem, hogy menjünk el a Töröklyukhoz, ha már úgyis olyan közel volt. Aztán belecsúsztunk a verembe, és alig bírtunk kimászni, attól lettünk ilyen piszkosak.

– Hogy hova mentetek? – ugrott fel az édesapja. – Nem vagytok eszeteknél! Hogy juthatott ilyen őrültség az eszetekbe? Veszélyes az erdő két ilyen kölyöknek. Az a szerencsétek, hogy épségben hazaértetek. Még egy óra, és a pandúrokkal kerestettelek volna benneteket. Az egyetlen fiam. Mindent elkövettem, hogy rendes ember váljék belőled, de úgy látszik, nem értesz a szép szóból. És ha betyárokba botlottatok volna? Találkoztatok valakivel útközben?

– Nem! – feleltem határozottan.

– Hála Istennek! – ült vissza a helyére. Kisebb szünet után folytatta:

– Tudjátok, milyen veszélyes az a hely? Mást se lehet hallani a városban, mint azt, hogy ott az utóbbi hónapokban betyárok tanyáznak. Ha nem találkoztatok eggyel sem, azt csak a szerencséteknek köszönhetitek. Fogalmatok sincs, milyen veszélynek tettétek ki magatokat!

– Sajnálom, nem fordul elő többet – mondta Kálmán az apjának.

– Én is sajnálom – válaszoltam.

Aztán eszembe jutott anyám. Vajon ő tud-e az eltűnésünkről?

– Elnézést, Bernáth úr! Édesanyám tud…

– Nem – válaszolta. – Amikor elmentem a Jámbor tanár úrhoz, és kiderült, hogy Katinka lebetegedett, és ezért nem is jöttek el a piknikre, akkor már tudtam, hogy valami fiús bolondságról lesz itt szó. Üzentem neki, hogy annyira jól érzitek magatokat, hogy ma este inkább nálunk töltöd az éjszakát.

Óriási kő esett le a szívemről.

– Köszönöm – hálálkodtam. – Köszönöm. Túl jó hozzám az ügyvéd úr.

– Nem kell! – legyintett, mintha csak el akarná hessegetni a szavaimat.

– Egy biztos. Elfelejthetitek, hogy a nyár hátralévő részében szabadon szaladgálhattok, akár a megvadult bakfisok. Kálmán! A latinórák után egyenesen jössz haza, és itthon is újabb faladatokat kapsz. Ami téged illet, barátocskám, jót tenne neked, ha munkába állnál. Holnap első dolgom lesz, hogy megbeszéljem a polgármester úrral, vegyenek fel téged birkapásztornak. Ott majd megtanulod, mi a rend. Édesanyáddal természetesen én beszélem meg a dolgot, amint elrendeztem a sorsodat. És örüljetek, hogy ennyivel megússzátok a dolgot!

Elég dühös volt. Még sosem beszélt velem ilyen hangon. Kálmán szánakozva nézett rám. Úgy láttam, sajnálja a dolgot.

Az ügyvéd úr szigorú tekintetét ránk szegezve felállt, és a dolgozószobája felé indult. Csak a válla fölött szólt hátra:

– Fiúk! Mosakodni és lefeküdni!

13

A Töröklyuknál történt események óta eltelt három napban sehogy sem tudtam kiverni a fejemből azt a hangot, amelyet az apátság régi pincéjének falán túlról hallottam. Olyan ismerősnek tűnt. Hm!

Kálmán édesapja büntetésnek szánta, hogy birkapásztornak állít, én valahogy mégsem bántam. Még mindig jobb kint lenni egész nap szabadon a legelőn, mint egy műhelyben inasként trappolni egész nap. Itthon sem kell lennem. Egyébként is untam már nővérem örökös áradozását. Miért olyan nagy dolog, hogy elmehet abba a francos bálba, nem is értem. Igaz, ő sem járhatott el otthonról. Ez volt az első alkalom, hogy éjszaka is fent lehetett.

Ma tartják a Matkovich család bálját a Korona Szállóban. Emma hol dudorászott, hol sóhajtozott magában. Anyámmal ebéd után indultak otthonról Chamissollenéhez, ahol a lányok felkészülhettek a bálra. Anyám segédkezett az öltöztetésnél. Chamissollené vállalta, hogy Emma gardedámja lesz a bálon, mivel anyám rangjából kifolyólag nem vehet részt rajta. Igaz, ugyanezen okból kifolyólag Emma sem, de ez az asszony felkarolta a nővéremet, így a városban senkinek nem volt kifogása a személye ellen.

Délután nagyanyámmal kettesben maradtunk. Ő kint ült a verandán, és szokásához híven varrt, én pedig nem tudtam mit kezdeni magammal. Egy darabig megpróbáltam lefoglalni magam a szomszéd kertek kémlelésével, de nem láttam sehol senkit. A város nagy része az esti bálra készült. Az urak készülődtek. Cselédek hada segédkezett az öltözködésben, a hölgyek hajkoronájának elkészítésében és a kiegészítő kesztyűk, legyezők és táncrendek összekészítésében. Hajdúk rohangáltak az udvaron, hogy az urakat szállító hintók és kocsik, valamint lovaik a lehető legpompásabban ragyogjanak, amikor begördülnek a Korona Szálló udvarára. Legalábbis Emma így mesélte.

– Nagymama!

– Mondjad, kisfiam.

– Nem lehetne, hogy te meg én lemenjünk megnézni a bálra érkezőket?

– Ó, kisfiam! Nem való nekünk az a sok fény és pompa. Csak megzavarja a fejedet.

Nevetett, de közben fel sem emelte tekintetét a varrásról.

– Én csak meg szeretném nézni, milyen hintókkal és lovakkal érkeznek.

Sóhajtott, és ölébe tette a munkát. Aztán komolyan rám nézett:

– Nincs ott semmi keresnivalónk, fiam! Nem a mi világunk. Soha nem fogunk közéjük tartozni, és ha van egy csöpp eszed, akkor soha nem is akarsz. Pénz nélkül nem lehet élni, de ha sok van belőle, az ember képes elveszíteni a józan eszét.

– De akkor Emma miért mehetett el?

– Mert ő lány! Rá más szabályok vonatkoznak. Más lehetőségei vannak egy férfinak és egy nőnek a boldogulásra. A férfiak kapják a rangot és a vagyont. Már aki beleszületik, de sokszor rangon alul választanak feleséget.

– Ezt nem értem.

– Ha nagy leszel, majd megérted. Tudod, kisfiam, amióta az eszemet tudom, a mi családunk mindig tisztességes, dolgos család volt. Nagyapád szabó volt, apád kovács, és soha nem volt panasz a munkájukra. Aki csak ismerte, mindenki tisztelte és szerette őket. Pénzünk csak annyi volt, hogy ne szenvedjünk hiányt semmiben. A becsületesen szerzett pénz lassan gyűlik, ha gyűlik egyáltalán. Ha nem háború volt, akkor a mi fajtánk éjt nappallá téve dolgozott az uradalmakban. Túrta a földet, vagy az urak szeszélyeinek kitéve talpalt egész nap. Ők csak elvettek, de adni soha nem adtak. Elvétve akadt olyan nemes, aki emberségesen bánt a szolgáival, aki becsülte és tisztelte őket, mert tudta, hogy amije van, azt annak a kétkezi munkát végző ráncos öregnek köszönheti, aki a földjét túrja. Az urak többsége nem tiszteli a kétkezi munkát végző embert, de elvárja, hogy őt azért tiszteljék, amiért semmit sem tett. Úgyszólván csak beleszületett a jóba… Én azt mondom neked, kisfiam, ne kívánkozzál te azok közé, akik nem tudják, mi az összetartás, az önzetlenség, hogy az utolsó szelet kenyeredet odaadod annak, aki még nálad is jobban éhezik – mondta.

Egy darabig megint csöndben üldögéltünk.

– Nagymama!

– Mondjad, szívem!

– Az embert valahol mégiscsak a vére határozza meg, nem? Úgy értem, hogy mi hárman, a Kálmánnal meg az Imrével jóban vagyunk, pedig mindhárman más világba születtünk. Kálmán családja gazdag, Imre pedig még nálunk is szegényebb családban nőtt fel. Mégis úgy szeretjük egymást, mintha testvérek volnánk. Mindent megosztunk egymással.

– Ami igaz, az igaz. A neveltetés, az otthonról kapott értékrend az, ami leginkább meghatározza az embert.

– És az a sok betyár, aki a környéken él?

– Mi van velük? – kérdezte meglepetten.

– Ők hogyan lettek betyárok?

Nagyanyám letette a ruhát, amit varrt, és hamarjában pakolni kezdett. Nem nézett rám.

– Azok sem mind rossz emberek, de felakasztják, aki segíteni próbál nekik, úgyhogy te csak ne gondolkodjál felőlük!

Nagyanyám kent nekem egy szelet zsíros kenyeret vacsorára. Azután szó nélkül bekészítettem a tűzhelyet másnapra.

– Nagymama! Mi lett édesapa testvéreivel? Róluk soha nem beszéltek.

– Meghaltak – mondta hirtelen.

– És…

– Holnap csinálok neked görhönyt (kukoricapogácsa). Jó lesz, Pistukám? – kérdezte sietősen.

– Persze – sóhajtottam.