Kaposi István kalandjai 11.

11

Amikor kimásztam a Töröklyukból, száraz, meleg szél csapott meg. Hamar felszárította a könnyektől nedves arcomat, amitől egy kicsit magamhoz tértem. A nap már lemenőben volt, ezért sietve az erdő felé vettem az irányt, hogy még időben visszaérjek a piknikre. A fák között hamarosan meg is találtam áruló társaimat. Csöndesen néztek egy fa mögül, és csak lassan közeledtek hozzám.

– Jól vagy, Pista? – kérdezte Kálmán.

Rá se néztem, csak mentem tovább. Olyan mérges voltam, hogy ütni tudtam volna. Mindegy hogy kit, csak valakit.

– Nem, nem vagyok jól! – vetettem oda.

– Azért nem kell mindjárt megsértődni! – mondta Imre. – Úgy tűnt, mintha Mehmet aga szelleme kergetne minket.

– Én is azt hittem – szánakozott Kálmán. – És az a …tudod, ki volt az?

– Nem – feleltem. – Ugyanis nem mutatkozott be.

– Elég sokáig bent voltál – mondta Imre. – Mit mondott neked?

– Mégis mit mondott volna? Azt, hogy tűnjek el onnan, és soha ne merjek visszamenni! Mire számítottál? Hogy elárulja a kincs helyét?

– Miért, elmondta?

– Te ökör! Hogy lehetsz ennyire vak!? Majdnem megölt, te pedig megrágalmazol azzal, hogy eltitkolom, amit megtudtam?

– Ugye mondtam, hogy megtudott valamit a kincsről! – kiáltotta Imre. – Akkor miért nem mondod el?

Azt, hogy magamra hagytak egy sötét veremben egy ijesztő alakkal, még valahogy megértem, de hogy vádaskodnak, hogy elhallgatok előlük valamit, ez már sok.

A vér elborította az agyamat, és teljes erőmből nekimentem Imrének. Megmarkoltam a gallérját, és a földre taszítottam.

– Nem tudtam meg semmit a kincsről. Nem voltam olyan állapotban, hogy kifaggassam azt a sötét alakot, tudod!?

– A török szelleméről beszélek, te idióta! – lökött vissza Imre, miközben felpattant a földről.

– Azt hittem, megmutatta neked, hogy merre rejtette el a kincset – magyarázta Imre.

– Te miről beszélsz? – értetlenkedtem.

Imre leporolta magáról a leveleket, körülnézett, és halkan mesélni kezdett. Kálmán és én is közelebb léptünk hozzá, hogy jobban halljuk.

– Nagyapa mesélte, hogy a múltkor a fogadóban iszogatott. Aznap este egy katonától rémisztő történetet hallott. Azt mondta, hogy Bélaváron, a kaszárnyában van elszállásolva. Tudjátok! Tarany mellett. Na, mindegy! Szóval, a katona igen furán érezte magát, amikor este lefeküdt az ágyára. Olvasott éppen. Csak a gyertya fénye világított mellette, nem látott és hallott semmit, csak úgy végigszaladt a hideg a hátán. Maga mögé nézett, de nem látott semmit. Nem tudta mire vélni a dolgot, így nyugodtan elaludt. Aztán másnap este olvasás közben ismét érezte ezt a furcsa dolgot a zsigereiben, és amikor hátranézett… Uram fia!... Ott állt egy török katona szelleme a repedt piszkos fal előtt csíkos buggyos nadrágban és páncélingben. Oldalán egy hatalmas pengéjű íves kard lógott. A katona azt hitte, nem jól lát. Megdörgölte a szemét, de a látomás csak nem akart távozni. Egyszer csak intett neki a szellem, hogy kövesse. Az kardját és egy gyertyát a kezében tartva lassan követte a törököt, aki átsuhant a pinceajtón. A katona követte a török szellemét le egészen a pincébe. Ott a török megállt egy helyen, és belesüllyedt a földbe. Másnap reggel a kaszárnya minden lakója ásni kezdett, hogy megtudják, mit akart mutatni a szellem. Azon a helyen, ahol beleszállt a földbe, megtalálták a csontjait. A katonák aztán eltemették a maradványokat, és közben azt találgatták, mit akart mutatni. Mivel nem találtak mellette kincseket, arra jutottak, hogy csak tisztességes temetésre vágyott. Most már békében nyugszik.

– És?

– Azt gondoltam, ha Mehmet aga szelleme lakik odalent, akkor talán ő is megmutatta magát neked, amíg lent voltál.

– Egy frászt! És az a férfi se merne ott lent bujkálni, ha igazi szellem tanyázna a lyukban – mondtam, és közben igyekeztem magamat is meggyőzni az állításomról.

Igaza lehet Imrének. Az a férfi, akiben hasra estem, hús-vér férfi volt. Még a hangja is ismerős volt. De a fal mögül hallatszó hang valóban lehetett az aga szelleme. A frász jött rám tőle.

– Szerintem az, akiben felbuktam, egy betyár volt. Nem tudom, hogy a hang honnan jött, de biztosan nem őt hallottuk beszélni. Valaki volt a fal mögött. Valaki, aki ismeri oda az utat. Valaki, aki a betyárokkal együtt rejteget valamit. Különben miért őriznék a helyet?

– Ez igaz – helyeselt Kálmán. – Akkor viszont valaki gúnyt űzött belőlünk. 

Megjegyzés:

 A néphagyomány szerint a Kaposvártól három kilométerre található Szentjakab község (ma már a város része) Kupa, somogyi vezér egyik vára volt, majd később a vörös barátok (karmeliták/ pálosok) kolostora lett. Helyén 1061-ben bencés monostort alapítottak.

A nagy kőfal alatt pinceszerű, félelmetes üreg tátongott, melyből egyesek szerint földalatti alagút vezetett az Iszák-hegyig. Torkolatát török lyuknak hívták, mivel török búvóhely volt. Állítólag a törökök hátrahagytak kincseket az üregben, illetve a Fiumei Kávéház előtti téren álló kutya vagy kecske szoborba rejtve. Az általuk felállított szobor hasában rejtették el a kincseik egy részét, amikor sietősen távozni kényszerültek. Kapospula, Nyim és Tarany községben is találtak hasonló szobrokat, melyeket a kincs tulajdonosának leszármazottai évekkel később hazaszállították.