Kaposi István kalandjai 14-15.

14

Beesteledett. Az út túloldalán lévő üres telkeken suttogva szaladt keresztül a szél. A tücskök hangosan ciripeltek, üdvözölve a hold első sugarait. Messze volt még a telihold. A sarló formájú lámpás mégis erősen világított a sötét égen.

A kapuban állva hallgatóztam a Hosszú utca irányába, hátha meghallom Barczáék muzsikáját a Korona Szállóból. A zene nem hallatszott el hozzánk, és az utcán sem járt már senki. Messziről hallottam csak néhány ló patáját, amint a Piac tér felé veszi az irányt a bálozókat szállító kocsival.

– Hol vagy, Pista? – lépett ki a házból nagyanyám. – Gyere lefeküdni!

– Máris megyek, csak még elszaladok az árnyékszékre!

Hiába húztam az időt. Minden késztetésem ellenére a ma estét az ágyamban fogom tölteni, gondoltam.

Komótosan elvégeztem dolgomat a holdvilágnál, majd visszaindultam a házba. Beérve sehol sem láttam nagyanyámat. A konyhában nem volt. Benéztem a szobába, ahol mindannyian aludni szoktunk, de ott sem volt senki, csak egy szál gyertya pislákolt a nagyanyám ágya végénél álló komódon, a szentek képei mellett. Biztosan imádkozni készült.

Visszamentem a konyhába, majd bementem a tisztaszobába, ahol sem fény, sem mozgás nem volt. Félve beszóltam a résnyire nyitott ajtón:

– Nagymama, itt vagy?

Senki sem válaszolt. Minden mozdulatlan és csendes volt.

Nem maradt más, csak az udvar. Az árnyékszéken nem lehetett, mert onnan ugye én jöttem be az imént, és befelé jövet senkit sem láttam a hátsó udvaron. Maradt akkor a kapu. De hát hova ment volna? Nem mehetett el! Nem hagyhatott magamra!

A kapu felé indulva egy magas, kalapos férfit láttam, aki a kellemesen meleg este ellenére köpenyt viselt. Nagyanyám nem ment ki hozzá, csak a kapu fölött beszélgettek. Halkan, szinte suttogva beszéltek. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha nagyanyám felnyögött volna. Amint közeledtem, észrevettek, úgy rebbentek szét, akár a megzavart galambok. A férfi pillanatok alatt eltűnt, Füred felé véve az irányt.

– Ki volt az, nagymama?

– Mit? Ja!... A Goldstein Ilonka bátyja… Ilonka hamarosan szül. Oda kell mennem!

– És mi lesz velem? Nem hagyhatsz itthon egyedül!

– Jaj! Hova is tettem?!... Hogy? Édesanyád és Emma nem maradnak sokáig. Feküdj le!

Nagyanyám tanácstalanul futott fel és le a szobába, majd a konyhába. Kezét a szája elé emelte, és halkan motyogott valamit, majd keresztet vetett, és keresgélt tovább.

– Nagymama! Ne hagyj engem egyedül!

Ez volt az első alkalom, hogy anyám és Emma nem voltak velünk itthon este. Arra pedig gondolni sem mertem volna még reggel, hogy ma egyedül kell töltenem az éjszakát.

– Ne aggódj! Bezárom az ajtót és a kiskaput is – nyugtatgatott.

Sebtében bepakolt néhány ruhát és gyógyszert egy batyuba, és indult is.

– Édesanyáéknál nincs kulcs. Akkor nem tudnak bejönni, ha te csuksz be.

– Hogy? Az igaz… Akkor megvárom, amíg bezárod az ajtót. A kapu nem baj, ha nyitva marad.

Idegesnek tűnt. Az arcán eddig szelíden húzódó ráncok most mély barázdáknak tűntek. Tekintete ide-oda kapott, de semmit sem látott. Gondolatban már máshol járt. Tudom, hogy soha nem hagyott volna magamra, ha nem muszáj.

– Zárkózz be, és senkit ne engedj be anyádon és rajtam kívül! Isten óvjon!

Próbáltam a bennem tomboló páni félelem ellenére mosolyt erőltetni az arcomra, hogy nagyanyám megnyugodjon, aztán becsuktam az ajtót, és ráfordítottam a zárat. Távolodó lépteinek zaját hallottam csak, és a kapu nyikorgását, ahogy kinyílik, majd becsukódik. Mély csendbe borult a ház. A gyertya fénye, ő volt az egyetlen társam.

15

Úgy tettem, ahogy nagyanyám mondta. Átöltöztem és lefeküdtem. A gyertyát nem fújtam el. Csak feküdtem az ágyban, és bámultam a plafont. Nem voltam álmos. Tudtam, hogy anyámék még sokára jönnek haza. Emmát biztos nem hagyja ott éjszakázni.

Meleg volt a szobában, pedig falai távol tartották egész nap a hőséget. Kitakarózva a falon játszó árnyékokat figyeltem. A gyertya lángja óriásira nagyította a kezem árnyékát. A takaró és a végénél kilógó lábam úgy nézett ki a falon, mint egy hatalmas dombság, amely egy meredek hegyoldalban végződik.

Egy ilyen hegyoldalban érdemes lenne kincset keresni. Biztos találnék egy barlangot. Minden bokor és fa mögött megnézném, van-e egy falba vájt ajtó. Kiváló rejtekhely lenne. Mint az apátság romjainál. …Atya ég!.. Bocsáss meg, Uram!.. Lehetséges lenne?

Agyamban fény gyúlt, és egy pillanatig minden egyértelműnek és pofonegyszerűnek tűnt. Az apátságnál a Töröklyuknál a régi pincébe jutottunk le. A végén egy kőfalba ütköztünk, de valahol kell lennie egy hátsó bejáratnak. Valaki gúnyt űzött belőlünk, és el akarta hitetni velünk, hogy odalent Mehmet aga szellemével találkoztunk. El akartak minket ijeszteni. Ami sikerült is. …Tehát nem akarják, hogy felfedjük a rejtekhelyüket. Akkor annak a valakinek valahogy be kellett jutnia a fal mögé. A fal mögött van egy másik üreg. Az teljesen biztos, hogy elrejtettek ott valamit. Vagy ha Imrének van igaza, akkor a fal mögött egy folyosó húzódik, ami elvezet egészen az Iszák-hegyig. Ha ez igaz, akkor többé nem csak legenda, hogy a törökök így tudták észrevétlenül megközelíteni a várat. A várnak csak két kapuja volt: a délnyugati, ami Szigetvár felé nyílt, és az északkeleti, ami a Nagykanizsa felé vezető útra vezetett ki. Hát ezért hívták az apátságnál levezető járatot keleti kapunak, mert a várhoz viszonyítva kelet felől nyílik. Vagy mert a keletről érkező törökök vájták ki.

Felugrottam az ágyból. Végre minden értelmet nyert. A lejáratot még ma is használják… A hátamon ismét végigfutott a hideg. Aznap este, amikor világgá akartam menni, és összetalálkoztam azzal a betyárral, akkor is hallottam már róla. Csak akkor még nem tudtam, mit jelent. Nem volt értelme, hiszen a városnak jelenleg nincsenek kapui. Az a betyár is azt mondta a másiknak: „Találkozzunk a keleti kapunál!” Ha ezt tudom, biztos nem merészkedek le abba a nyavalyás lyukba. Ezek szerint a betyárok használják a lejáratot, és valamit rejtegetnek a pince falain túl. … Az istenit! Az a betyár meg is ölhetett volna! Hogy az a…!

A szobában föl-le járkáltam. Egyszerűen nem bírtam megnyugodni. Fogalmunk sem volt, mekkora veszélyben voltunk. És az a betyár. Az a betyár ugyanaz lehetett, akivel azon az estén találkoztam a füredi határban. A Töröklyukban ugyan semmit nem láttam belőle, de a hangja ismerős volt és megenyhült, amikor megmondtam a nevemet. Ismer engem. És anyámat is.

Úgy döntöttem, ha nagyanyám hazajön, elmesélem neki a történteket. Ő biztosan tudni fogja, ki lehet az a férfi.

Ereimben átforrósodott a vér és az agyamba tolult. Szinte szédültem a felismeréstől: mégis van kincs!

Az életemet abban a hitben éltem, hogy ez a kisváros ugyan szép, de soha nem történik benne semmi. Azt gondoltam, annak van a legnagyobb valószínűsége, hogy nem a sepsis, hanem az unalom visz majd egyszer a sírba. Ma estére végleg búcsút intettem az alvásnak, és úgy határoztam, nem maradok itthon. Vár rám életem első szabad estéje, és azt nem fogom itthon tölteni!