Kaposi István kalandjai 4.

4

Egész délután bolyongtam, csak hogy ne kelljen hazamennem és szembenéznem a következményekkel. Szégyelltem magam csapzott kinézetem miatt, és féltem a büntetéstől, amire a tanár úr által írt levél elolvasásából tudtam, hogy biztosan számíthatok. Anyám sosem emelt rám kezet, büntetésemet általában munka formájában kaptam, de most tartottam tőle, hogy ennyivel biztosan nem úszom meg.

Tanítás után Kövessy tanár úr levelet írt anyámnak, amelyben kifejtette, milyen erőszakos és hazug vagyok. Az fel sem merült benne, hogy az elmúlt években egyszer sem bántottam nálam kisebbeket, a nagyobbakkal pedig csak játékból verekedtem. Drámai érzékkel ecsetelte Simándi Andriska keserves sírását, és ahogy a történtek után magába roskadt szegény. Persze nem látott semmit, de hát ő egy felnőtt, és szerinte csalhatatlan érzéke van a rossz gyerekek hazudozásainak kiszimatolásához. Na hiszen! Még jó, hogy csak a gyerekeket ítéli el ártatlanul, és nem a tisztes polgárokat, akiket homályos képességeivel akár bitófára is juttathatna. A levelet azonban muszáj átadnom, különben személyes látogatásra is számíthatunk ettől a csökönyös vén szamártól, és ha rajta múlik, esetleg még a kerületi tanfelügyelőtől is.

Csak róttam az utcákat, és közben észre sem vettem, milyen messzire keveredtem a várostól. Már kint jártam a Füredre vezető új úton, ahol nemrég még erdő állt, amikor észrevettem, hogy a nap lassan lebukik a horizonton, és beesteledik. A sötétségtől viszont jobban féltem, mint anyámtól, ezért jobbnak láttam, ha szaporábbra veszem lépteimet, és hazasietek. Nagyjából fel is mértem, milyen hamar lehetek otthon, amikor énekszót hallottam az utat szegélyező bokrokon túlról:

 

„Már mihozzánk jönnek verbuválni,                 

Legényeket katonának vinni.                                          

Elég nagy a somogyi határ,                                              

Leszek benne bujdosó betyár,                             

Mégse leszek a császár katonája!                       

Sűrű erdő betyárja vagyok én,

Nappal alszom, éjszaka járok én,

Az én babám otthon sírdogál,

Szeretője bujdosó betyár,

Mégse leszek a császár katonája!”

Mint akit hirtelen kapott el a hasmenés, úgy váltottam sétából gugyulásba. Ha ez egy igazi betyár, akkor nekem végem, nem kell bajlódnia anyámnak a büntetéssel, gondoltam. Sokat hallottam, ahogy nagyanyám a Patkó Bandiról beszélget az asszonyokkal, de még sosem láttam igazi, élő betyárt. Bár egyet mégis. Tavaly nyáron, amikor a statárium elítélt egy parasztot. Ennivalót adott az egyik betyárnak, és hagyta elmenekülni a zsandárok elől. Szegény parasztot szó szerint a jó szíve vitte a sírba, mert ezen tettéért rá is kötél várt. Pártfogója megpróbálta az öreget kiszabadítani, de végül őt is elfogták a katonák, és együtt akasztották fel őket. Később kiderült, hogy az öregnek a legkisebb fia volt a betyár, aki még gyerekkorában otthagyta az iskolát, és zsiványnak állt, hogy útonállásból és rablásból szerezzen magának vagyont.

De hiszen nekem nincs egy forintom sem. Lehet, hogy még a torkomat is elvágja éktelen haragjában, ha ez kiderül. A szürkületben biztos könnyebben el tudok bújni előle – reménykedtem.

– Mi a helyzet, öcskös? Neked már nem kéne otthon lenned? Tele van a környék veszélyes banditákkal – szólalt meg egy mélyen zengő erőteljes hang a hátam mögött, amitől a frász jött rám. Ilyen nincs! Ma már másodszor lep meg valaki hátulról. Jóformán már kúsztam a hideg fűben, a száraz kórók között, és kénytelen voltam beismerni, hogy a tavasz derekán még oly csekély méretű zöldben fikarcnyi esélyem sincs a menekülésre. Gyorsan felálltam és szembefordultam az idegennel. Kezemmel széthúztam bekecsemet, és kitolva mellkasom, így kiáltottam:

– Anyám úgyis megöl, ha hazamegyek, úgyhogy nekem már mindegy. Ide szúrjon, ni! Legyünk rajta túl mielőbb!

Szememet jól összeszorítottam, hogy ne is lássam, ahogy kését élvezettel megmeríti bennem. Minden porcikám remegett, és a sűrű csöndben vártam, mi történik velem.

A betyár hangos kacagásban tört ki, kezét a vállamra tette, és megkérdezte:

– Te vagy az, Pistukám? Bátor kislegény vagy te, hallod-e?! Le sem tagadhatnád apádat, az is ilyen vakmerő volt már gyerekkorában is. No, nem kell betojni!

Honnan tudja a nevem? És honnan ismeri az apámat? A szögletes arcú férfi keskeny bajuszt viselt, apró kék szemeiben pedig az öröm tüze lángolt, miközben engem figyelt. Magas termetű férfi volt, aki erős vállain átvetve viselte keményre ázott, szögletes gallérú szűrét. Koszos, bő szárú inge és gatyája ki tudja, miért, juhtej- és szalmaszagot árasztott. Gyapjúból készült széles karimájú fekete kalapot viselt, melyet a karima tövénél apróra fonott lószőr díszített. Arca vonásai alig voltak kivehetők a nagy karimájú kalap alatt, de szeme szinte világított a félhomályban. Egyik pillanatról a másikra megmagyarázhatatlan módon ezek a szavak és ez a tekintet melegséget hozott a szívembe, így a félelem okozta dermedtség lassan elhagyta a testemet.

– Honnan ismeri az apámat?

– Nem tudod, ki vagyok, igaz? Hát édesanyád nem mesélt rólam? Hjaj! – sóhajtott, majd a fejét ingatta.

– Talán jobb is így. A te érdekedben!

– Maga egy igazi betyár, ugye? – csillant fel tudatomban a tény, mellőzve minden félelmet, amit az öregasszonyok meséi ültettek el lelkemben. Tágra nyílt szemmel álltam a nálam kétszer magasabb, széles vállú, de jámbornak tűnő nevezetesség előtt.

– Maga a Patkó Bandi? Nagy csodálója vagyok!

– Ejnye, te kölyök! Most aztán elég legyen! Beszélsz badarságokat! Ha tudni akarod, nem én vagyok Patkó Bandi, de senki más sem a határban, ugyanis ő nem létezik. A Tóth Pistát meg a testvérét, a Jancsit hiszik annak. Az ő rémtetteiket pedig ennek a hírhedt betyárnak tulajdonítják. Hogy ezt a nevet honnan vették, nem tudom, de az bizonyos, hogy csak városi legenda, mint a legtöbb velük megesett történet.

Úgy hatottak rám a szavak, mint aki most tudta meg, hogy nincs Mikulás. Honnan veszi ez az ember, hogy az én titkos hősöm nem létezik? Talán csak irigyli a hírét. Nekem nem magyarázza be. Persze!

Bizalmatlanságba fordult ismerkedésünket egy hirtelen felbukkanó másik betyár szakította félbe. A mostanra már teljes sötétségbe borult úton futva közeledett felénk. Csak a feljövő hold fénye világított egy kissé, mely most kezdte kiengedni szürke hasát, így titkos összejövetelünk rejtve maradt a távolból figyelő szemek elől. Beszélgetőtársam maga mögé vont, úgy nézte kérdően társa érkezését.

– Palkó! Palkó! Azonnal jönnöd kell! – lihegte.

– Téged meg mi lelt, hogy így rohansz utánam? Arról nem beszélve, hogy a nevemet kiabálod az éjszakába. Talán a zsandárok kezére akarsz adni, te szerencsétlen nyomorult?! – szitkozódott, miközben jó erősen megmarkolta és megrángatta annak zekéjét.

– Eressz el! – tolta el magától. – Ha nem sietünk, már nem lesz módunk megmenteni!

– Miről beszélsz? Kit kell megmenteni?

– Majd útközben elmondom, most pedig induljunk! – fogta sietősre az ismeretlen. A sötétben nem vett észre, tekintettel arra, hogy kis termetemet a betyár egész alakja akár négyszer is elnyelhette volna. Azonban Palkó nem indult, csak állt, és egy szót sem szólt.

– Miért nem mozdulsz? Gyerünk! Az egyik társunk bajban van – értetlenkedett.

– Menj előre! Találkozunk a keleti kapunál! – szólt Palkó higgadtan.

– De hát…

– Ne kérdezz semmit! Csak indulj! – csitította.

Bár a másik betyár furcsállotta a dolgot, de futva indult a város irányába. Amíg az el nem tűnt a sötétben, nem mozdultunk. Álltunk és füleltünk, nem jön-e vissza vagy ő, vagy valaki más. Védelmezőm hirtelen megfordult, és megfogta a két vállam. Szigorú tekintettel nézett rám, hangjából eltűnt a kedvesség:

– Most azonnal hazamész, és senkinek nem beszélsz arról, hogy mi itt találkoztunk! Megértetted?

– Ki volt az a másik ember? – néztem abba az irányba, amerre elment. Jobban fúrta a kíváncsiság az oldalam, mintsem fülem-farkam behúzva szót fogadtam volna.

– Jobb, ha nem kérdezősködsz, hanem máris indulsz! Elég legyen annyi, ha észrevett volna, mostanra már a szél úgy furulyázna a gigádon, mint a kettészelt nádszálon.

Megrémisztett a válasz. Lassan elkezdtem hátrálni, és úgy öt méterrel odébb egy gyors hátraarcból úgy futásnak eredtem, mintha kergettek volna. Csak akkor kezdtem kissé megnyugodni, amikor megláttam az utcában felgyúló fényeket.

Anyám és nagyanyám már aggódva vártak otthon. De nem csak ők vártak rám. Mivel nem mentem haza időben, családom minden tagja egész délután keresett. Ki a rokonoknál, ki az osztálytársaimnál, és még a tanár úrnál is érdeklődtek. Több sem kellett a vén kecskének. Örömmel felajánlotta segítségét, és közben elmesélte, mi történt az iskolában, és hogy valószínűleg ennek köszönhető az elkóborlásom.

Anyámat még soha olyan dühösnek nem láttam, mint akkor este. Megérkezésemkor mindannyian a konyhában ültek az asztal körül. Betoppanásomat mély csend követte. Minden tekintet rám szegeződött: a tanár úré elégedett volt, mintha csak azt mondta volna: „Megérdemled, amit ezért kapni fogsz!”

Nővérem szeme együttérzésről tanúskodott, nagyanyám pedig kifejezetten aggódó arccal figyelt. Anyám szeme azonban szikrákat hányt.

Vendége felé már szelíd tekintettel fordult, és kedvesen így szólt:

– Köszönjük a látogatást, tanár úr! Nyugodalmas jó éjszakát!

– Remélem, nem hagyja elkanászodni a Pista gyereket! Mert tudja, rendes ember csak abból lesz, akit keményen nevelnek – mondta az öreg, miközben hunyorgó szemét rám meresztgette.

– Hát akkor… Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Ott álltam az ajtóban, és életemben először féltem anyám haragjától. Behúzott nyakkal néztem, ahogy elmegy mellettem, és bemegy a szobába. Benyúlt a szekrénybe, ahonnan apám régi övét vette elő.

– Gyere ide! – emelte fel a hangját.

Bevonszoltam magam a szobába, de mindvégig lesütöttem a szemem.

– Csukd be az ajtót! – hangzott, s a kilincs kattanásán kívül már csak nagyanyám zokogását hallottam.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Emma az ágyam szélén ül, és engem néz. Amikor kinyitottam a szemem, nem szólt semmit, csak megfogta a kezem. Soha nem beszélgettem a nővéremmel, és most sem állt szándékomban. Nem akartam, hogy sajnáljon. Kihúztam a kezem a keze alól, és a fal felé fordultam.

– Nagymama üzeni, hogy a tegnap kisült cipók már csak arra várnak, hogy gazdát válasszanak maguknak. Gyere Pisti!

De mikor látta, hogy nem mozdulok, így kiáltott:

– Úgyis én leszek az első! Ha nem sietsz, tied lesz a kisebbik... Na! Mi lesz már!?

– Hagyjál! – förmedtem rá, és arcomat a párnámba fúrtam.

Bár nem akartam nővéremet megbántani, a beállt csöndben szinte láttam magam előtt az arcára kiülő döbbenetet. Igaz, ő nem tehetett a történtekről, de most egyedül akartam lenni. Kínos volt a jelenléte, és az, hogy segíteni próbál. Engem ne sajnáljon senki! Engem ne sajnáljon senki.

Rohamosztagosok titkos élete

"Nem! Nem jöhettek ki! Koszosak vagytok!"

Kaposi István kalandjai 3.

3

Egy napsütéses hűvös tavaszi reggel anyám szokásához híven egy nagy karéj lekváros kenyérrel és egy pohár tejjel ébresztett. Szólnia sem kellett, csak a számhoz érintette a kenyér héját, és már ültem is fel az ágyban. Amíg elfogyasztottam reggelimet, addig vissza is tértek gondolataim az elmúlt éjszaka valószerűtlen álmából.

Rajtam kívül már mindenki talpon volt a házban. Nagyanyám kenyeret dagasztott, ami a kemencénkben sült, és a világ legfinomabb ennivalója volt. Nővéremmel vártuk, hogy a kis cipók kisüljenek, amit külön nekünk készített. Sokszor a kemence körül kergetőztünk, és versenyeztünk, kié lesz az első, és kié a legszebb.

Eközben anyám egy kockás kendőbe szelt nekem a múlt heti kenyér végéből, és mellé néhány tepertőt is tett, hogy legyen mit ennem az iskolában, ha a sok tanulásban megéheznék. Többször félbeszakította reggeli teendőit, hogy közben nővéremnek is segítsen felöltözni. Minden reggel befonta Emma haját, és megigazította ruháját. Mi, fiúk nem igazán tudtunk vigyázni a ruhánkra. A nagy futkározások során, az osztályteremben lezajló csatákban valahogy mindig leszakadt egy gomb, vagy kiszakadt a nadrág.

A ma reggel kicsit nehezebben indult. Emma egyfolytában franciául locsogott anyánknak, aki néha németül, néha franciául válaszolt, mire mindketten jót nevettek. Nem értettem, nővérem miről beszélt, hiszen a többi fiúval együtt én németül és görögül tanultam. Annyi azért megütötte a fülemet, hogy anyám megdicsérte a „kisasszony” ruháját, és megkérdezte, nem adná-e meg a varrónőjének a nevét. Ez biztos valami női dolog. Fogalmam sincs, miről beszéltek, de nem is érdekel. Még jó, hogy fiúnak születtem.

Fél nyolckor indultunk el otthonról. A házunktól nem messze, kicsivel lejjebb elterülő Granárium-föld mozdulatlan volt. Csak a madarak hangos éneke törte meg néha a csendet. Egy részét Angolparknak is nevezték. A park gondozójával, Ambrus bácsival jó viszonyban voltam. Ő mesélt a fákról, melyik honnan való, és mi a neve. Minden reggel csodálva néztem őket. A kedvencem az amerikai vasfa, amiből közvetlen a kert hátsó bejáratánál is állt egy. Ambrus bácsi szerint onnan kapta a nevét, hogy tavasszal vastag, vöröses színű hajtások színesítik, pár héttel később pedig fehér színű, illatos virágok nyílnak rajta. Tavaly vittem haza belőle egy-egy ágat anyámnak és nagyanyámnak is, akik jajveszékelve dobták a tűzbe. Nem értettem, miért nem örülnek neki. Aztán elmagyarázták, hogy ez a föld, amit mi Granárium-földnek hívunk, herceg Esterházy Pál uradalmának a része, melynek közepén a birtok magtára, a granárium áll. A ligeten keresztül mindenkinek szabad a ki- és bejárás, de a különleges növényekhez hozzányúlni nem szabad.

Ma reggel is csak néhány szolgáló szaladt át rajta megrakott kosarakkal, hogy levágja az utat a pékség és gazdájuk háza között.

Közepes tempóban haladtunk le a domboldalon, a Meggyes-telken keresztül. Az utca végén a Fő utcára nyíló Eibenitz-féle családi ház keresztezte utunkat. A család nagylelkűen megengedte, hogy a telkük végén elkerített egy méter széles kis úton a fenti utcákból az emberek átvághassanak a Fő utca felé. Ez nagyon jó volt, így nekünk sem kellett minden reggel a Pap utca felé kerülnünk. Udvaruk felől deszkakerítés zárta el a telket a kíváncsiskodó tekintetek elől, az átjáró vége pedig egy kilincsre csukható kapuval végződött. Talán a kutyák szabad ki-be járkálását akarták megakadályozni vele, nem tudom. A kapun átlépve a Vármegyeháza előtt találtuk magunkat. Ez a hatalmas kétszintes épület akkora volt, hogy hangyának éreztem magam mellette.

Nem volt időm sokáig mélázni, hiszen anyám keze karomba kapaszkodott, és már húzott is balra. Nem szeretett késni, és ezt a jó tulajdonságát – kisebb-nagyobb sikerrel – igyekezett belénk nevelni.

A nap vakítóan sütött a szemembe, ahogy a Fő utca vége felől feltűnt a házak teteje fölött, és az arcomba világított. Az idő még reggelente hűvös volt, így tájékozódási nehézségeim ellenére örömmel vettem üdvözletét.

Mire megszokta volna szemem a napfényt, már ott is álltunk a gazdatiszti ház előtt, melynek egyik szobája ekkoriban az iskola egyik tanterméül szolgált. Nem volt időm körülnézni, anyám elmormolta szokásos reggeli intelmeit, nyomott a fejemre egy puszit, és testvéremmel siettek is tovább. Emma a Fő utca végén, a Chamissollené-féle leányiskolába járt. Igazából nem volt rá pénzünk, de anyám ingyen mosott a leányiskolának, így munkájával valamelyest fedezte az évi kétszáz forintos tandíjat, és mivel Chamissollené különösen szerette Emmát, elengedte a tandíj többi részét. Mindig azt mondta, hogy Emma egyszer a legmagasabb úri körökben is megállja majd a helyét, és akár magas rangú hölgyek társalkodónője is lehet belőle.

Szememmel alig követtem eltűnő alakjukat a reggeli forgatagban, egy pillanat múlva már négykézláb ültem a porban. A nadrágom kiszakadt, térdem pedig, amelyet a makadámút köve felsértett, vérezni kezdett. Kétségbeesésemben semmi más nem jutott eszembe: „Anyám meg fog ölni! Még el sem kezdődött a tanítás, és máris itt hentergek a porban, mint egy agyalágyult! A nemrég megvarrt nadrágomon pedig újabb lyuk tátong!”

De hogyan? Mire összeszedtem gondolataimat, már senkit sem láttam magam körül a munkájukba igyekvő embereken kívül. Néhányan közülük fejüket csóválták, gondolták: „Haszontalan gyerek! Már korán reggel rosszalkodik.”

A legtöbben azonban figyelemre sem méltattak, csak siettek a dolgukra. Akár közülük is elsodorhatott valaki. De várjunk csak! Az előbb még kihallatszott a zsivaj a teremből, és most… most síri csönd lett. Mi történhetett?

Nagy nehezen felálltam, leporoltam magam, és fülemet hegyezve lassan elindultam az osztályterem irányába. „Mi a csuda történhetett, hogy ilyen hirtelen hallgatott el mindenki?” Féltem, ha zajt csapok, magamra terelem a figyelmet, így lépteimet lelassítva és a deszkapadló szélén, a falhoz simulva közelítettem meg a terem ajtaját. Fél szemmel belestem az ajtón, amelynek ajtaja tárva-nyitva állt. A teremben kikerekedett szemmel és sírásra görbülő, illetve tátott szájjal álló gyerekek néztek velem szembe. Az idő mintha megállt volna. Mindenki mereven nézett a katedra elé. Az ijedtség és döbbenet arckifejezése ült az arcokon, az erekben megfagyott a vér. A katedra előtt, a földön ülő elsős félelemmel teli tekintetét az előtte álló fiúra és bandájára emelte. Orrából folyt a vér, de egy szót sem mert szólni, csak nézett és várt. Az ismeretlen fiú, aki nekem háttal állt a társaival együtt, egyszer csak megszívta az orrát, krákogott egy nagyot, és szembe köpte a földön ülő gyereket.

– Nesze! Ez a tiéd!

Barátai hangos röhögésben törtek ki, megveregették a vállát, majd elindultak a nekik szimpatikus hátsó asztalokhoz, és birtokba vették új helyüket.

A földön ülő Simándi Andriska teljesen megsemmisülve lehorgasztotta fejét, és szívet szaggató zokogásba kezdett. Barátai végre magukhoz tértek, és felsegítették, de szólni ők sem mertek ehhez a kegyetlen új fiúhoz.

Ebben a pillanatban valaki hátulról megragadta a galléromat, és a fülembe kiáltott:

– Csak nem valami rosszban sántikálsz, Kaposi fiam, vagy mire véljem, hogy az ajtóban leskelődsz!? Talán csak nem verekedtél? Hogy nézel ki? Nem szégyelled magad? – Tekintete lassan átsiklott a hangosan zokogó fiúcskára. – Hát itt meg mi a fene történt? Miért sír a Simándi gyerek? Vagy úgy! Te biztos tudod, Kaposi fiam, nem igaz? Na, gyerünk, hadd halljam az igazat!

Fojtogatott a gallérom, miközben Kövessy tanár úr szorosan markolta hátul a nyakamat, és dühös, kérdő tekintetét az arcomba fúrta. Haragjának mértékét csak szorításából sejtettem, mivel ő mindig igyekezett érzelmeit kordában tartani, de most érzésem szerint igen dühös volt.

– Én, én nem láttam semmit, tanár úr kérem – nyökögtem.

– Hát akkor ki látott? – vizslatott körbe a tekinteteken. – Senki? Nagyon érdekes!

Szigorú, erőteljes hangja zengett a teremben.

– Na, ameddig eszetekbe nem jut, addig mindenki büntetésben lesz! Helyetekre! Kivéve téged, Kaposi! Irány a sarokba, ott majd lesz időd gondolkozni! A többiek pedig a helyükön állnak, és mindenkitől egyszerre és érthetően akarom hallani Homérosz Odüsszeia című eposzának első énekét görögül! Addig senki sem ül le, amíg meg nem győződtem róla, hogy mindenki megtanulta a leckét!

A végeláthatatlan és néhol érthetetlen történet felmondása egész délelőtt tartott. Eleinte mindenki megpróbált eleget tenni a tanár úr kérésének, de a fáradtság és az elkeseredés hamar úrrá lett rajtuk. A többiek dühe az arcukra volt írva, amit az új fiú váltott ki belőlük. Titokban hátra vetett pillantásaimat senki sem vette észre, mert mindenkit lefoglaltak az érzelmei: düh és kínlódás. Csak az új gyerek vigyorgott néha barátaira pillantva.

Ebédszünetben az udvaron senki nem mert játszani, mert az új fiú és bandája mindenkitől elszedte a labdát. A kisebbeknek a fejét dobálta, az idősebbekhez pedig intézett néhány olyan cifra káromkodást, hogy némelyiket még én sem értettem.

Dühített a viselkedése. Eddig az iskolában mindenki jól megvolt a másikkal. Az idősebbek soha nem bántották a kisebbeket. Talán néha kicsúfolták, de soha nem verték meg. Mint végzős diák, úgy éreztem, tennem kell valamit. Kezem ökölbe szorult, és semmi más nem érdekelt, csak az, hogy elégtételt vegyek.

Az új fiú a barátaival együtt leült, és pipára gyújtott. Határozott és gyors léptekkel odamentem hozzájuk, s mielőtt felfogtam volna, mit teszek, azt mondtam:

– Szevasz! Kaposi István vagyok, és nem szeretem, ha ütik a barátaimat!

– Nocsak, nocsak! Ide nézzetek! Az utcán hempergő gyerek. Kinek képzeled magad? Tágulj előlem, amíg szépen vagyok! Elállod a napot.

Csakhogy én nem mozdultam. Igazából azért, mert a saját meggondolatlan felbátorodásom és az új fiú fenyegetőzése annyira megrémisztett, hogy földbe gyökerezett a lábam. Csakhogy a többiek nem ezt látták.

Hátulról valaki odakiáltott:

– Hajrá Pista! Verd ki a fogát!

No, több se kellett a mocskos szájú bandának. Hárman agyba-főbe kezdtek verni. Először csak ököllel. Aztán amikor a földre rogytam, jól meg is rugdostak.

Az egésznek Kövessy tanár úr vetett véget. Hát, nem volt elragadtatva az örömtől…