A
meleg, fényes burok lassan eloszlott, és nem maradt más, csak az üresség.
Semmit nem látott. Némaság vette körül. Aztán lassan lebegni kezdett. A hideg sötétség
apránként erős, meleg fénnyé változott, és eddig ismeretlen, kellemes érzés,
mint édes virágillat ölelte körül. Boldogságot érzett. Öröm és a szeretet járta
át.
Egyre
közelebb ért önnön valójához, és azokhoz a láthatatlan szálakhoz, amik
összekapcsolták a fénnyel, és az azt betöltő mindenséggel.
Mint
aki lázálomból ébred, először megriadt, de lassan kezdett emlékezni hol jár, és
miért is van itt.
-Tudom,
hogy itt vagy - szólt a Lélek.
Csend.
-Érzem,
hogy itt vagy - helyesbített.
Csend.
-Én
nem csak itt és most vagyok. Léted minden pillanatában, mindig és mindenhol
veled voltam - válaszolta egy hang.
-
Értem.
Zavart
volt.
-
Eddig egyszer sem szóltál hozzám.
-
Mindig és mindenhol szólítottalak. A nap melegében, a madarak énekében, a
dajkád ölelésében, a szerelmed érintésében. Csak eddig nem rendelkeztél a
hallás képességével.
-
Hogyan?
-
A körülötted lévő zaj, amit magadban keltettél, nem hagyta elcsendesedni a
szívedet. Pedig a szíveden keresztül mindig hallhattad volna a hangomat. Az
emberek azt hiszik, hogy cserbenhagytam őket. Tévednek.
-
Sokszor fohászkodtam hozzád, de te nem feleltél!
-
Amikor a faludat lemészárolták, értem kiáltottál. Miért?
-
Hogy segíts!
-
Hogyan?
-
Nem tudom… Mondjuk a szomszéd törzs harcosait a segítségünkre küldhetted volna!
- háborgott a Lélek.
-
A szomszéd törzs harcosai órákkal korábban elestek e harcban. Ők is segítséget
vártak.
A
Lélek hallgatott.
-
Törzsed tagjai dús legelőket, és vadban gazdag erdőket kaptak tőlem. Gyarapodtatok,
és sokasodtatok. Harcosaitok erősek voltak.
-
Igen, ez igaz.
-
Amikor közelgett a veszély, magatokat mentettétek. Csak a saját falutok
biztonsága érdekelt. Tudod-e, hogyan állíthattátok volna meg ellenségeiteket?
Csend.
-
Nos?
-
A szomszéd falu harcosaival együtt a hágónál megállíthattuk volna őket.
-
Így van. Őket és magatokat csakis együttes erővel menthettétek volna meg. Falud
harcosai úgy is dönthettek volna, hogy félreteszik a nézeteltéréseket, és
szövetséget ajánlanak fel a szomszédos törzsnek. Együtt hoztatok minden
döntést. Mindenki szava számított. A te nyelved mégis néma maradt. Mindkét
falut megmenthetted volna.
-
Én nem tudtam…
-
Már akkor segítettem, amikor még nem is kérted. Csak épp te nem éltél a
lehetőséggel. Mindig van kiút és megoldás a szorult helyzetből. De az
embereknek kell megtenniük az első lépést. Aztán a másodikat, a harmadikat és
így tovább, amíg el nem érik céljukat. Én csak megmutatom az utat, de arra nekik
kell rálépniük.
-
Akkor a látásom képessége is hiányzik, mert nem vettem észre a jeleket, amelyek
az utat mutatták – szomorodott el a Lélek.
-
Amikor megtorpantál, és nem tudtad hogyan tovább, csak egy helyben topogtál. Nem
használtad ki az időt. Képességekkel és adottságokkal ajándékoztalak meg, de te
nem használtad őket, mert féltél. Féltél az elutasítástól, a csalódástól, a
megaláztatástól. Pedig csak bíznod kellett volna magadban! Volt, amikor más
lelkek segítségével visszanyerted az önbecsülésedet, és már tudtad, mit kell
tenned. Megszületett benned a döntés, és én úgy alakítottam a körülményeket,
hogy lehetőséged legyen megvalósítani az álmodat. Amikor nyitott szemmel és
füllel jártál, akkor észrevetted azt. De néha a félelem megvakított, és újra
egy helyben topogtál. Emlékszel? Lehetőséged volt megvalósítani mindazt, amit
csak szerettél volna. Mutattam az utat, hogy merre menj tovább ahhoz, hogy
elérd a célodat.
-
Az utam előre meg van írva? Az ember nem maga dönti el, melyik utat választja?
-
De igen! Szabad akaratot kaptatok. Én csak a lehetőséget nyújtom, hogy a jó
utat válasszátok, de a döntést nektek kell meghoznotok. Ha rosszul döntötök,
akkor belesodorjátok magatokat egy olyan örvénybe, amely magába szippant, és
onnan ezerszer nehezebb továbblépni a kívánt cél felé. A döntés a tiétek.
-
Áldott légy egek ura, Skell!
