Kovakcsicsi mesék

Intergalaktikus találkozó

A Halálcsillagon nagy volt a zűrzavar. Minden ott dolgozót leküldtek a közeli bolygókra, azzal a jelszóval, hogy a túlóráért most mindenki üdülési utalványt kapott. A Hatóság ugyanis helyszíni szemlét írt ki, hogy ellenőrizze a Halálcsillag műszaki állapotát. A Vezetőség őrült kapkodásba kezdett: „Még kész sincs, és mi már használjuk. Ha ez kiderül, sosem kapunk működési engedélyt!”- siránkozott az egyik parancsnok. „De még csak fennmaradási engedélyt sem, ha meglátják itt ezt a több ezer rohamosztagost! Senki sem hiszi el, hogy üzemen kívül vagyunk!”- így a másik. „Azonnal ürítsék ki a Halálcsillagot! A katonáknak pedig adjanak be egy mesét. Nem szeretném, ha kitudódna, miért kellett elhagyniuk a posztjukat ilyen sietősen.”- adta ki a parancsot a Nagy Úr.

Így történt, hogy egy meleg nyári napon, amikor az egyik kovakcsicsi harcos (bár nem értem miért nevezik magukat harcosnak, hiszen soha nem harcolnak senkivel) a Szavannát járta, és nem talált semmi levadászni valót, és nagyon elfáradt a hőségben, és lefeküdt egy fa alá pihenni, és elaludt, és amikor felébredt, akkor furcsa, lidérces látomása volt. Azt látta, amint a láthatáron egy fehér csontvázszerű, gülüszemű izé közeledik egy idomított orrszarvú hátán. A bátor harcos nem ijedt meg, hanem megfeszítette íját és se szó se beszéd fejbe lőtte vele az idegent.

 -Mi a pöcök? Ne lőjél már banyek, mert előkapom a sugárfegyverem, és hamuvá villantalak vele!

De a harcos nem értette mit beszél az idegen. Vézna karjaival hadonászni kezdett, úgy magyarázott:

- Oezf oazf orrfoszarvúf okellf onekemf! Oaf ofaluofnakf okellf! Oazonnalf ofszálljál lef oa ohétvégif oebédünkofről, ovagyof oelveszemf oerőfvel!

Az idegen tágra nyílt fekete üregekkel nézett ki a fejéből, de nem értette ő sem, hogy ez a fura szerzet mit akar tőle. A helybeli hatalmas fejét vastagon borította a szőr, amit egy ronggyal kötött el, valószínűleg azért, hogy ne lógjon a szemébe. Vézna testét csak a dereka körül fedte be növényi maradványokkal, amit igen különösnek talált. Az eszébe sem jutott, hogy egy helybeli harcossal, egy katonával van dolga, annyira valószerűtlennek tűnt. A központi adattártól landolás előtt azt az információt kapta, hogy ezen a bolygón humanoidok élnek, akiknél már kifejlődött a beszéd készsége.

- Do you speak English? Banyek! Ez az átkozott rendszer azt állította, hogy ezen a bolygón mindenki beszél angol nyelven. Negyvenöt másodperc alatt letöltöttem a hardverembe, erre tessék. Itt ülök a legkeményebb transzfereszközön, a hőségtől rám olvadt a páncélruhám, és ráadásul egy idegesítő, csupa szerves valamit vet az utamba az univerzum. Bárcsak lejárna a szabim, hogy újra lőhessek az ilyen idegesítő lényekre!

-Yes, I do. I’m John Rambocsicsi. I need your rhino! Now! (Igen, beszélek. Rambocsicsi János vagyok. /Nyers magyar fordításban./ Szükségem van az orrszarvúdra! Most!)- üvöltötte el magát az afrikai harcos.

Az idegen fenyegetőnek érezte a felszólítást, és az övéhez kapott a fegyveréért. Ez már neki is sok volt. A harci üvöltést levágta, de hogy merik őt fenyegetni!? Hiszen ő a Halálcsillag egyik legkeményebb zsoldosa. Gondolta, gyorsan szétpuffantja Rambot, hogy végre élvezhesse a hirtelen jött nyaralást. Csakhogy a fegyverét a központban kellett hagynia, mielőtt lehozták a felszínre. Parancs nélkül ugyanis nem lőhet senkire és semmire. A parancsnokát pedig valószínűleg valami sokkal jobb helyre vitték nyaralni.

Szóval se fegyver, se parancsnok. Így nem harcolhat. Ebben a páncélban maximum felborítani tudják, de ő biztos nem tud úgy elhajolni a lézer elől, mint abban a régi filmben, amit idefelé nézett. Így filózott magában az idegen katona, amikor a következő pillanatban a fura szerzet benyúlt a pálmalevélszoknyája alá, és egy akkora kést vett elő, amitől az orrszarvú felébredt a transzból, és futásnak eredt az idegennel a hátán. Egy darabig futott utánuk, hátha le tudja szedni mindkettőt, de tíz méter után feladta. A fura szerzet még hátra intett neki, vagy csak kapálózott, nem tudta eldönteni. Végül mindketten eltűntek az izzó láthatáron.

Az afrikai harcos ideges lett, amiért elszalasztotta a jó kis zsákmányt, majd komótosan, a földet rugdosva maga előtt, elindult hazafelé. Üres kézzel.

Rohamosztagosok titkos élete

A rohamosztagosok váratlan szabadságot kaptak. Bárhol ott lehetnek. Akár a szobanövények tövében is...

Kovakcsicsi mesék

Kovakcsicsi mozi

A kovakcsicsi nép Afrika szívében él egy kis faluban. Ők a legősibb, és egyben legkisebb afrikai törzs. Falujuk egy folyó közelében fekszik, ahol megterem a banán, és bőven van édes gyökér, ami tele van nedvességgel. Főleg akkor fogyasztják ez utóbbit, amikor a száraz évszakban elapad a folyó vize.

Falujukat sárral tapasztott, vesszőből és állati csontokból felállított fal védi a vadállatoktól. Bár előfordul, hogy a vadak néha kilopják a csupasz csontokat a kerítésből. A kapuban ezért mindig áll egy őrszem, aki figyeli a környéket.

Az asszonyok vízért járnak a közeli folyóhoz, kecskét fejnek, élelmet keresnek, gyereket nevelnek, ja és nem mellesleg ők építik a falu kunyhóit.

A férfiak nem érnek rá ilyesmire, hiszen ők vadászni járnak, és ha kell, harcolnak más törzsek ellen. Csakhogy, mint tudjuk, a kovakcsicsi békés nép, soha nem harcol senkivel. Ezért férfiaknak a vadászaton kívül semmi dolguk sincs. Hogy elüssék az időt, mindig keresnek maguknak valami elfoglaltságot. Versenyt futnak meg hasonlók. Nem akarják zavarni a nőket feladataik ellátásában, ezért inkább elvonulnak. Akár segíthetnének is asszonyaiknak, csakhogy az ősi szokás szerint: mindenkinek megvan a maga feladata, és ezt a szent szokást a harcosok nagyon nagy tiszteletben tartják.

Így történt, hogy egy alkalommal embereink bandázás közben találtak egy faládát, ami kissé szétszúzódott állapotban hevert a közeli legelőn. A belsejéből apró fehér golyók folytak ki, olyan valami, amit azelőtt még sosem láttak. Két napig csak kerülgették a furcsa kupacot, amikor a legfiatalabb harcos feltárta a láda tartalmát. A golyócskákkal először csak dörzsölgette a karját, mellkasát, ami vicces nyikorgó, csikorgó hangot adott. Egy másik a szájába vette, de túl száraznak találta, és kiköpte. Egy fiatal furcsa fiú elővette hegyes szerszámját, és egy kócra nyakláncot fűzött belőle magának, majd büszkén mutogatta új, fehér nyakdíszét.

Ahogy fogytak a golyócskák, úgy tűnt elő egy kisebb doboz, aminek az egyik fele különös tükröződő anyaggal volt bevonva. Úgy találták ez egy hordozható víztükör, amiben láthatják magukat, csak nem olyan tisztán. Aztán az egyikük kiálló bütyköket fedezett fel rajta. Húzta, nyomta, tekergette őket, mire a képernyő kivilágosodott, és kis embereket láttak mozogni benne. Tátott szájjal bámulták. Nézték a doboz hátulját, hol mentek bele a kis emberek? Rázogatták, kiabáltak nekik, de azok …, mintha meg sem hallották volna.

A férfiak nem mesélték el az asszonyoknak, hogy mit találtak a legelőn, inkább minden nap kijártak, hogy újra és újra megvizsgálják a furcsa tárgyat. Minden gombot kipróbáltak rajta, így hamarosan a kis embereknek már a hangját is hallották. Egy idő után a gép nem működött, viszont találtak mellette a dobozban sok kicsi henger formájú nehéz tárgyat. Azokat némelyik harcos kipróbálta vadászat közben, és eléggé hasznosnak bizonyultak. Nehezek voltak, így ha azt valaki elhajította, simán be tudta vele zúzni a kiszemelt állat koponyáját.

Ezek a harcosok azért mégiscsak úgy gondolták, nem véletlen, hogy ezek a hajító eszközök emellett a különleges gép mellett vannak. Nem hagyta őket nyugodni a dolog, újra látni és hallani akarták a kis embereket a képernyőn. Újra átvizsgálták a szerkezetet, és láss csodát, a hátulján találtak egy eltolható reteszt, amibe ha megfelelő irányba tették bele a hengereket, akkor újra kivilágosodott a képernyő.

Azóta a harcosok minden teliholdnál kilopóznak, hogy együtt bámulhassák a vicces, kicsi embereket. Így kezdődött a kovakcsicsi mozi története.

Rohamosztagosok titkos élete

Rohamosztagosok titkos élete

Kovakcsicsi mesék - Repülés

Kedves Olvasóink!

Véget ért a Kaposi István kalandjai című ifjúsági regényünk, ezért folytatjuk a kovakcsicsi mesesorozatunkat. Fogadjátok őket szeretettel!

ÍrkálóFirkáló

Repülés

A kovakcsicsik többnyire okosak, így nem meglepő, hogy voltak közöttük híres emberek is. Legalábbis a törzsön belül igen nagy népszerűségnek örvendett néhányuk. A sámán köztük mindig a legokosabb. Azért ők a sámánok. Az ősökkel való kommunikációhoz és a gyógyításhoz különleges képességekre, és nem kevés gógyira volt szükség. Némelyek az átlagosnál is több szürkeállománnyal rendelkeztek, és a kovakcsicsi törzs szerencséjére, nem fogadták el a külföldi állásajánlatokat. Így történhetett, hogy a sámánok között több feltaláló is volt.

Réges-régen, amikor a Szahara még buja legelő volt, az egyik sámán-palánta kitalálta, hogy repülni akar. Úgy gondolta, milyen jó lenne szabadon szárnyalni az égen, és ráadásul onnan fentről jobban szemügyre vehetné a környéket. Csakhogy neki nem voltak sem tollai, sem denevér szárnyai. Látta az ég madarait, és arra a következtetésre jutott, hogyha neki is lennének tollai, és gyorsan csapkodna a karjaival, akkor bárhova elrepülhetne.

Elment hát az egyik sziklához, bekente a karjait valami ragaccsal, és hozzátapasztotta a hétvégi ebéd után maradt strucctollakat. Amikor megszáradt a mű, az ifjú nekifutott és leugrott a sziklaszirtről. Pár másodperccel később ott feküdt kitekeredett testtel és lógó nyelvvel a szikla lábánál. Szegény próbált csapkodni újdonsült szárnyaival, mint a madarak, de úgy sem sikerült a levegőben maradnia. Talán elfelejtette, hogy a strucc sem tud vele repülni? Ha körültekintőbben választott volna tollakat magának, talán sikerült volna.

Ő azonban úgy érezte, hogy sikerült neki, és repült. És még mindig repül. A sérülései miatt ugyanis erős fájdalomcsillapítókat kapott, ami hallucinációkat okozott nála.

Később, amikor már tényleg sámán volt, bevezette a relaxációt. A sok munkában hamar elfáradtak az emberek, szükségük volt egy kis lazításra. Olyankor könnyűnek és boldognak érezték magukat. Ha a törzs tagjai repülni vágytak: körbeülték a tábortüzet, és a csillagok máris körülöttük forogtak. Csak egy varázspipára volt szükségük. Csakhogy egy napon lecsukták a sámánt drogterjesztésért.

Aztán később mégiscsak azon törték a fejüket, hogyan repülhetnének át a sivatagon, amivel időt és emberéletet spórolhattak volna meg. Néha ugyanis vándorolniuk kellett. Úgy kétezer évenként, amikor a klímaváltozás hatásai miatt élhetőbb környezetet kellett keresniük.

A későbbi sámánok közül volt, aki favázra rögzített bőrökkel próbált óriási denevér szárnyakat készíteni. Az egy darabig siklott a levegőben, de nehéznek bizonyult és mindig lezuhant. Akkoriban egész családok nőttek fel és haltak ki, mert a családban mindenki tesztpilóta volt.

Azóta rájöttek, ha odébb kell vándorolni, azt megtehetik elefánt vagy vadszamár háton is. Még úgy is gyorsabb, mintha gyalogolnának.