Kaposi István kalandjai 28-29.

28

A betyárok elleni hajszának meglett az eredménye. Ugyan Bergánt nem fogták el, de pár nappal később kidobolták a városban, hogy az Akasztó-dombon tömeges akasztás lesz, aki munkájától el tud szakadni, jelenjen meg!

Hosszú sorokban vonultak az emberek a Kanizsai úton végig a nyugati temető túlsó végéig. Hamarosan tömeg állta körbe a kőből épített emelvényt. Négy oszlop meredt az égnek, melynek három oldalát rudak kötötték össze.

A városból kocsin hozták a zsandárok bilincsbe verve a betyárokat. Az elítéltek nem rimánkodtak, nem siránkoztak, csak keményen maguk elé vagy a távolba meredve néztek. Nagyanyámmal csak én mentem el az akasztásra. Ő egy zsebkendőt a szája elé tartva pillantott a vonuló német helyőrségre és láncra vert rabjaikra, akiket a pandúrok követtek. Mint a börtön őrei, ők hajtották végre az akasztást is.

Emlékszem, a tömeg némán állt. A rabok lába alá tett kis székek kivágódásakor néhány asszony felsikított vagy ájultan esett össze.

A betyárok között egyetlen arc volt csak ismerős: az a szögletes arcú, kék szemű, magas férfi. Miután a hurkot a nyakába akasztották, rám nézett, majd nagyanyámra. Tudtam, hogy ismerem valahonnan. Aztán az utolsó szó jogán elkiáltotta magát:

– Isten teremtette a betyárokat, azok által veri a gazdagokat. Hogyha betyárgyerek nem találkozna, gazdag ember soha nem imádkozna!

A pandúr, hogy félbeszakítsa a betyár mondandóját, mögé lépett, és egy gyors mozdulattal kirúgta alóla a sámlit. A betyár szemöldöke az égbe szökött, hátrakötött kézzel, lábaival kapálózva próbált valami kapaszkodót keresni. Izmos nyakával, száját kitátva próbálta megtartani magát, aztán nyaka reccsent egyet, és vége volt.

Nagyanyám rázkódott mellettem. Amikor felnéztem, láttam, hogy arcát teljesen eláztatta a könny, és lehunyt szemei alól csak egy-egy pillanatra mer felnézni.

Csönd volt.

Nem mondott imát a pap, nem szólt a lélekharang sem. Tolvajok, rablók, gyilkosok, de még az öngyilkosok sem érdemelték ki, hogy lelkük a mennybe menjen. Ilyenkor mozdulatlanul állt a kis lélekharang a temető bejárata mellett. Csak azok gyászolták ezeket a haramiákat, akik valaha, még rendes életükben, családtagjuknak nevezhették őket.

Kétszer találkoztam ezzel a betyárral: először a füredi határban, aztán az apátság pincéjében.

Palkónak nevezte a másik betyár. Ahogy az apám testvérét, nagyanyám legkisebbik fiát is.

Csak évekkel később tudtam meg, mi történt.

Elszökött a frontról, miután apámat megölték. Nem tudta elviselni, hogy olyan népért ontjuk a vérünket, amely iga alá hajtott bennünket. Törvényt szegett, ezért bujdosni kényszerült. Nagyanyám segített néha. Ellátta étellel vagy ruhával, ha kellett. Soha nem hagyta magára a fiát.

29

Az ősz folyamán még sok hasonló akasztásban volt részünk. Az utak mentén felállított akasztófákra, főként Büssü környékén, majdnem mindennap felakasztottak egy-két betyárt. A zsandárok a pandúrokkal együtt járták a város határát és a környező pusztákat. Akiket elkaptak, először kegyetlenül megkínozták, majd felakasztották. Az ítélet azonnal végrehajtandó volt. Azon az őszön közel ötven betyárt fogtak el és végeztek ki.

A töröklyukat pedig betemették, hogy ezután senki ne használhassa búvóhelyül.

Hamarosan híre ment, hogy az Ivánfa-hegyen élő díszes társaságot: Török Ferkót és barátait valaki jól helybenhagyta. Kovács Jóska orrát betörték, Kiss Máténak pedig a fejét szakították be. Sokáig feküdt az ispotályban, de végül felépült. Török Ferkó sem úszta meg egykönnyen. Neki mindkét karja eltörött. Ők persze nem árulták el senkinek, mi történt velük! Az igazság rájuk nézve halálos lett volna. Ettől függetlenül nem volt bennem rossz érzés a történtek miatt. Csak azt kapták, amit megérdemeltek. Ráadásul soha többé nem mertek a közelünkbe jönni.

1858. november 2-án közhírré tették: aznapra virradó éjjel kirabolták a városháza kincstárát. Az embereket megfenyegették, hogy aki bármit tud a pénz vagy az elkövetők hollétéről, az azonnal jelentse, vagy bűnpártolás miatt felakasztják.

A tolvajok állítólag a szomszéd szoba kályhacsöve mellett bontották ki a falat, így fértek hozzá a város pénzéhez.

A városban hírek keltek szárnyra arról, hogy a képviselők már nem támogatják a polgármestert. A pénz eltűnésének bejelentését követően a polgármester lemondott posztjáról.

Az emberek találgatni kezdtek, mi történhetett.

Többen állították, hogy a pénz eltüntetésével a betyárokat vádolták. Törvényen kívüliek lévén ők voltak az első számú gyanúsítottak. Mivel már a nyáron elindult a hajtóvadászat, volt, aki azt állította, hogy a novemberi rablást csak megrendezték, és igazából már a nyár elején eltűnt a pénz.

Annyi biztos, hogy a volt polgármestert megviselték a történtek. Mint utóbb kiderült, a saját vagyonát használta a város költségeinek kifizetésére. De nem csak neki kellett a zsebébe nyúlnia.

Az egyik képviselő cselédjétől anyám azt hallotta, hogy a gazdája már vagy fél éve a kiadások csökkentésén veszekedett minden áldott nap a feleségével. A nyár végén egy időre láthatóan megnyugodott a képviselő, de a botrány előtt nem sokkal megint hatalmas veszekedések voltak otthon. Akkorra ugyanis az a pénz is elfogyott, ami váratlan adományként érkezett a városhoz. Egy este ugyanis a zsandárok kétzsáknyi aranypénzt találtak a városháza kapuja előtt.

A legérdekesebb mégis az egyik vidéki kocsmáros története volt, aki elmondta, hogy a tavasszal új gazdája lett a szomszéd uradalomnak. Az új gazda állítása szerint egy távoli rokontól kapta ajándékba a birtokot, ezért hagyta ott a munkáját, és szentelte életét ezentúl a gazdálkodásnak.

A pénz és a tolvaj soha nem került elő. Ki erre, ki arra gyanakodott, de bizonyítani senki sem tudta a saját igazát.

Sokszor csodáltam az aranyérme ragyogását a napsütésben, és emlékeztem vissza életem legnagyobb kalandjára. Nem tudtuk meg, honnan való az arany, de egy szót és a koronás magyar kiscímert felismertük a köriratból, és ennyi elég volt, hogy a magunkénak érezzük a kincset:

HUNGARIAE 1765 PATRONA.REGNI.


Vége

Állati!

Küldjük azoknak, akik szeretik az amerikai focit!

ÍrkálóFirkáló

Kaposi István kalandjai 27.

27

A falat a kőlaptól távolodva lépésről lépésre átvizsgáltuk, végig teljes erőnkből toltunk, de nem történt semmi. Már eléggé eltávolodtunk a céltól, amikor Kálmán megszólalt:

– Várjatok csak! A plafont néztétek már?

Mindhárman összenéztünk, vállat vontunk, és Imrével szinte egyszerre válaszoltuk:

– Én nem.

– Én sem.

Aztán, mint aki hirtelen megvilágosodott, Imre futva indult vissza a rejtekajtóhoz. Mi is utána. Majdnem elgáncsoltuk egymást a nagy igyekezetben. Mindannyian elsőként akartuk megvizsgálni az ajtó fölötti mennyezetet. Imre érkezett elsőnek, és már nyomta is felfelé a sziklát teljes erejéből, ahol csak érte. Hozzáteszem, ő volt a legerősebb közöttünk.

Egy részen a plafon megmozdult, a kőlap pedig fogcsikorgatva elgördült.

– Sikerült! – ugrált örömében Kálmán, aki a fáklyát maga elé nyújtva megvilágított egy halom aranyat.

A tűz lángjánál csak úgy szikrázott a sok csillogó érme. Fényük ragyogott a sötét falak között, akár a csillagok a hideg égbolton.

Ámulattal néztük azt a rengeteg kincset. Még soha nem láttunk ilyet. Szó nélkül, hosszú percekig csak álltunk. Imre arcán széles vigyor ült, Kálmánnak és nekem pedig egyszerűen tátva maradt a szánk.

Végül mégis én törtem meg a csendet:

– Hozok be néhány zsákot. Pakoljuk bele, és tűnjünk el innen!

– Igazad van – helyeselt Imre –, elég a bámészkodásból!

Mivel csak egy fáklyánk volt, a többiek is jöttek utánam.

Kiléptem a tágas terembe, éles fájdalom hasított a fejembe, és elsötétült minden.

Úgy tűnt, órák óta fekszem a földön, de amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy barátaim ádáz csatát vívnak három török ruhás gyerekkel. A hangok lassan visszatértek, kitisztult a fejem. Láttam, ahogy Ferkó előhúz az övéből egy kést, és Kálmán felé döf.

Imre a másik két fiúval küzdött egyszerre. Hátát a falnak vetve próbálta őket távol tartani egy bottal. A földön heverő fáklya fényében megláttam a padlón egy másik kampós végű botot.

Felpattantam a földről, és fegyveremmel hátulról az ellenségre rontottam:

– A barátaimat nem bántod, megértetted? – üvöltöttem.

Ütöttem egyet, kettőt, aztán ki tudja, hányat. Szabadjára engedtem az indulataimat.

– Elegem van belőletek! Most legyen nagy a pofátok! Szétverem azt a mocskos fejedet! Gyere vissza! Még nem végeztem! Hadd zúzzam szét a koponyádat! Megdöglesz, te kutya!

Barátaim felbátorodva a bandára vetették magukat. Kálmán szeméből teljesen eltűnt a félelem, és egy vad harcos tüze lángolt fel benne. Imre úgy harcolt, akár egy oroszlán. A botot úgy pörgette, forgatta, mintha a karja volna. Csont reccsenését hallottam. Néhány pillanat múlva már ordítva futottak a török ruhások a szélesebb alagút irányába.

Még mindig felfokozott idegállapotban voltam, így fel sem fogtam, hogy szó szerint szétvertük az ellenséget.

– Jól vagy, Pista? – fújtatott Kálmán.

Gondolataim lassan kezdtek kitisztulni. A kezemben lévő tárgyat jobban szemügyre vettem, és akkor láttam, hogy egy gamó van nálam. Legalább két méter hosszú, erős, diófából készült pásztorbot volt, a végén rézkampóval.

– Ez nem volt semmi! – lépett hozzám Imre.

– Jól elláttuk a bajukat, annyi szent! – vigyorgott Kálmán. – De te, Pista! Azért elég ijesztő voltál, ugye tudsz róla!? – nevetett.

Zavarban voltam. Úgy látszik, a barátaimért mindenre képes vagyok.

– Ja! Igen… jól elvertem őket…

Még mindig kissé a történtek hatása alatt voltam. Imre gyorsan felkapott két zsákot, és megtöltötte őket arannyal. Csakhogy azok annyira nehezek voltak, hogy meg sem tudtuk őket emelni. Végül úgy döntöttünk, hogy három zsákba osztjuk szét, és csak annyit viszünk magunkkal, amennyit elbírunk.

Visszajönni a többiért őrültség lenne, hiszen pár órán belül itt nyüzsögni fognak a betyárok. Többet sem érdemes vinni, mert csak megnehezíti a menekülést.

A plusz súly ellenére gyorsan megtettük az utat visszafelé. Alig húsz perc múlva már a szabadban voltunk. Futólépésben hagytuk el Szentjakabot.

A sántosi úton épp a molnár kocsizott haza, aki mindjárt fel is ajánlotta, hogy bevisz minket a városba.

Menet közben megegyeztünk, hogy a zsákokat Imréék hegyoldalba vájt vermében rejtjük majd el, amíg valahogy észrevétlenül el nem tudjuk juttatni a városházára.

Emlékbe azért egy érmét a zsebembe csúsztattam, hogy emlékeztessen az első sikeres kincsvadászatunkra.