Állati!

Azon gondolkoztam a strandon, hogyan érezhetik magukat itt a hangyák.

Hát így!

Firkáló

Kaposi István kalandjai 23.

23

Az őszi nap erősen sütött még, szinte égetett, miközben barátaimat vártam a keleti temető előtt. A templom harangja épp hármat ütött, amikor Kálmán megjelent. Pár perc múlva Imre is megérkezett.

– Veled meg mi történt? – kérdezte Imre. – Már lassan egy hónapja a színedet sem láttam a városban. Hol voltál? Azt hallottam, hogy az öreg juhásszal birkákat őriztél a város környékén, de aztán eltűntél a térképről.

– Hosszú történet. Mindjárt elmesélem. Nagyon érdekes dolgokat tudtam meg.

– Nagyon izgatottnak tűnsz – mondta Kálmán.

– Nem fogjátok elhinni! – kezdtem. – De meg kell ígérnetek, hogy amit most hallani fogtok, azt senkinek nem mondjátok el!

– Ígérjük! – mondták.

Kényelmesen elhelyezkedtem egy padon, és jelentőségteljesen a fiúkhoz közelebb hajolva kezdtem el mesélni a történteket.

– Emlékeztek július végén a Matkovich család báljára? Aznap éjjel egyedül maradtam otthon, és elszöktem a bálba.

– Mit csináltál? – csodálkozott Kálmán.

– Kidobtak, mi? – kontrázott Imre.

– Minek mentél a bálba? Egy idősebb lány miatt, igaz? – vigyorgott Kálmán. – Nahát, ezt nem gondoltam volna rólad, Pista!

Éreztem, hogy elvörösödök.

– Nem! Nem egy lány miatt, és nem, nem dobtak ki! Úgy lopakodtam be, hogy senki se vegyen észre.

– Vagyis belógtál, te szégyentelen – viccelődött Imre.

– Ha úgy vesszük, igen, de nem ez a lényeg! Figyeljetek! Az úgy volt, hogy amikor odaértem, éppen senki sem volt az udvaron…

Barátaim tátott szájjal hallgatták a történetemet, majd amikor a színpad melletti sötét zugban történt párbeszédhez értem, Kálmán megállított.

– Várj csak! Azt mondod, hogy a képviselőket említette az a férfi? Hogy valamiből nem szállhatnak ki?

– Úgy van! – helyeseltem. – Azt mondta, hogy senki nem beszélhet arról a bizonyos dologról, amiről nem tudjuk, hogy micsoda, és hogy nyár elején ezt már megbeszélték.

– A városházán történt valami, amit nem szeretnének, ha más is megtudna – állapította meg Imre.

– És a másik mit is mondott? Mondd el még egyszer!

– Azt, hogy az a dolog, amit megbeszéltek, túl sokba került, és még mindig nincs eredménye vagy mi – válaszoltam.

Pár másodpercig csak ültünk összeráncolt szemöldökkel.

– Várjatok csak! Nyár elején, amikor otthon voltam büntetésben, hallottam, hogy a szomszédék fia azért jött haza több másik áccsal, mert a vármegye kétszáz akasztófát rendelt tőlük. Jobban mondva a kaposvári szolgabíró kereste fel, hogy szedjen össze néhány embert, akivel ezt a mennyiséget a hónap végéig le tudja gyártani – magyaráztam. – Most meg félig holtan fekszik az ispotályban másik húsz áccsal és inassal együtt.

– Szentséges ég! Szóval július közepéig kellett nekik leszállítaniuk. De akkor mit kerestek még mindig itt? – állapította meg Kálmán.

– És minek kellett ennyi akasztófa a városnak? – kérdezte Imre.

– Állítólag a betyárokat akarják elfogni – válaszolta Kálmán.

– A betyárokat mindig is üldözte a vármegye. Amikor a Töröklyuknál jártunk, valamit őriztek a betyárok. Nem nagy létszámmal, de azért őrizték… Lehet, hogy az, amit ott őriznek, a városházáról került hozzájuk? – kérdeztem.

Barátaim elnémultak, és lassan bólogatni kezdtek. Szemükben elismerő pillantásokat láttam.

– Nem lehetetlen! De arról már mindenki tudna a városban, ha a betyárok betörtek volna a városházára! – vélekedett Imre.

– Hát nem is tudom. Amikor az a két férfi beszélgetett a szivarszobában, arról tanakodtak, hogyan lehetne a betyárok közelébe jutni. Az egyiket a családja látogatásakor akarják elcsípni.

– Úgy tudom, az Ivánfa-hegyen mostanában elszaporodtak a csendőrlátogatások – mondta Imre. – A Török Ferkó családját figyelik…

– Melyik lehet a Török Ferkó apja? – kérdeztem. – Amilyen kegyetlen és aljas, csakis a Bergán fia lehet. Különben miért terveznének ilyen nagyszabású elfogást, ha nem Bergán Jánost és a bandáját akarnák elfogni? Ők a legveszélyesebb rablóbanda a vidéken. Hozzáteszem, én is szívesen kitaposnám a belüket, csak lennék kicsit idősebb… Mindenki tudja a városban, hogy a környéken történt legcsúfosabb gyilkosságok az ő számlájukra írhatók. Most már tudom. A mikei kocsmárost kettévágta a fokosával, mint egy dinnyét, mert az nem adott neki a város által lefoglalt dohányból. Engem is jól helybenhagytak kint a réten. Soha nem bocsátom meg nekik!

– Szóval azért vagy tele foltokkal. Ők bántak el veled? – kérdezte Imre. – Sajnálom, barátom. Ferkó azonban biztos nem ússza meg ennyivel. Ha a vármegye az apját keresi, akkor az magával fogja rántani az egész családot, és akkor az iskolatársunkat is felakasztják!

– Talán mi is tehetnénk valamit! – szóltam.

– Ugyan mit? – kérdezte Imre.

– Azt már tudjuk, hogy a betyárok őriznek valamit a töröklyuknál. Ha az a valami tényleg a város tulajdona, és mi visszavisszük, akkor talán ezt az egész hajtóvadászatot lefújják. Amikor legutóbb a piknikezéskor az apátságnál jártunk, nem találkoztunk senkivel, csak azzal az egy betyárral, aki a pincében aludt. Most már tudjuk, hogy nem az aga szelleme, hanem egy hús-vér férfi volt. Ő is csak azért vett észre bennünket, mert én nekimentem. Ha halkan leosonnánk, és megkeresnénk azt, amit elloptak, akkor észrevétlenül visszavihetnénk a városházára. Nappal, vagyis most lenne a legjobb, amíg nem késő! Mit szóltok hozzá? – kérdeztem.

Kálmán fancsali képet vágott, Imre húzódozott.

– Ne csináljátok már! Hiszen egész nyáron erre vártunk! Igazi kincset találni!

– Igen, de akkor még nem sejtettük, hogy ezt a kincset képzett katonák: zsandárok és huszárok is keresik majd – nyöszörögte Kálmán.

– Én viszont mindenképpen elmegyek, és megkeresem azt a kincset! – jelentettem ki határozottan. Felálltam, és indulásra készen visszanéztem:

– Akkor velem tartotok, vagy sem?

Imre és Kálmán összenéztek, és nagyot sóhajtva elindultak velem a keleti kapu, vagyis a töröklyuk felé.

Állati!

Kicsit fafej, meg egy kicsit merev, de azért szeretjük...

 

Kaposi István kalandjai 22.

22

Anyám egy órán belül tudomást szerzett állapotomról, és napokig el sem mozdult mellőlem. Az orvos szerint eltörött pár csontom. Bal szemem körül a duzzanat néhány nap alatt lehúzódott, és helyét hatalmas lila és sárga foltok vették át.

Miközben az ispotályban gyógyultam, anyám felkereste Kálmán édesapját, és a segítségét kérte, hogy felépülésem után ne kelljen visszamennem a nyájat őrizni. Bernáth ügyvéd úr közbenjárása sikeres volt, de az eltűnt birkák és a bárány miatt a szolgabíró visszatartotta a béremet, a kár megtérítése jogcímén.

A betyárokkal balul elsült találkozásomról csak Kálmán édesapja tudott, így anyámon kívül nem volt egyetlen látogatóm sem.

Egy héttel később hazavittek.

– Szentséges Szűz Mária! Mi történt ezzel a szögény gyerökkel, Annuskám? – kérdezte a szomszéd asszony, miközben tágra nyílt szemmel a kerítésnek támaszkodott.

Nagyanyám nem válaszolt, csak karjával legyintett, hogy nehéz dolog ez, ne is beszéljünk róla, Juliskám.

– Az én fiam még rosszabbul fest – sírta el magát. – A múlt éjjel rájuk rontottak a szállásukon. Huszadmagával az ispotályba kellett vinni őket, mert egy csapat betyár az éjszaka közepén rájuk tört, és halálra verték őket. Egy tizenhét éves inasfiú helyben meg is halt – hüppögte.

Egy pillanatra mindannyian megtorpantunk a küszöbön, majd anyám gyorsan bekísért az ágyamba, és becsukta az ajtót, ablakot.

Még két hétig feküdtem otthon, mire felkelhettem. Nem jött hozzám látogatóba se Kálmán, se Imre. Emmát is inkább Etelkáéknál szállásolták el, hogy ne zavarjon a felépülésemben.

Eleinte napokig csak aludtam. Úgy éreztem magam, mint akin átgázolt egy egész gulya.

Ahogy gyógyultak a sebeim, alvásigényem is kevesebb lett, ezért egész nap a plafont voltam kénytelen bámulni. Sajgó, szúró mellkasom miatt ugyanis csak hanyatt tudtam feküdni.

Mivel egyebet nem tehettem, elterveztem, hogy amint felkelhetek, megkeresem barátaimat, és tájékoztatom őket a történtekről. Most már tisztában voltam vele, miért mondta a szivarszobában az a férfi, hogy Isten irgalmazzon nekünk. Bergán János kegyetlen vadállat…

Vasárnap a misén a plébános végig az erkölcsös életről beszélt. Züllöttnek nevezte a várost, és a vidékről feljövő asszonyoktól óva intette a férfiakat. A munka erejére és a városunk felvirágoztatására buzdított mindenkit. Példaként hozta fel a helyi izraelitákat, akiknek közössége ekkor virágzott fel. A félszáz lelket számláló közösség templom építésébe kezdett, hogy ne Toponárra kelljen kijárni istentiszteletre. Összejöveteleiket az utolsó időkben a Vár utcai Baratányi-házban tartották. A családok közötti összetartás és munkabírásuk példaértékű volt a városban.

Álmos kis város volt a miénk. Ezért az emberek kiutat kerestek magunknak, hogy üres óráikban elüthessék valamivel az időt. A báli szezonon kívül akadt más szórakozás is. Színielőadásokat tartottak maguknak a műkedvelő polgárok, ősztől pedig borkóstoló összejövetelektől volt hangos többek között a Kecel- és az Ivánfa-hegy.

A mise után engedélyt kértem édesanyámtól, hogy Kálmánt megvárhassam a bejáratnál.

Izgatottan topogtam, amíg meg nem jelent édesapjával az ajtóban. Elköszöntek a plébánostól, és lassan elindultak a kocsi felé.

– Kálmán! – kiáltottam.

– Szervusz, Pista! Mi van veled? Jól vagy? – kérdezte.

– Jól, de beszélnünk kell! Ráérsz délután?

A szívem kalapált. Alig bírtam ki, hogy ne mondjam el rögtön, amit kiderítettem.

– Igen. Ráérek – csodálkozott.

– Akkor találkozzunk a keleti temetőnél három órakor! Imrének is szólok!

Búcsút intettem, és indultam anyám után, aki néhány asszonnyal beszélgetett a Pap utca elején.

Imre soha nem járt templomba, így hozzá személyesen kellett volna mennem, ha éppen akkor meg nem jelenik. A legjobbkor! A molnár kocsijának végében utazott a liszteszsákok között.

A kocsi után szaladtam. Lassan zötyögött a szekér a városháza irányába, így futtában Imrét is elhívtam a délutáni találkozóra. Nem lepődött meg különösebben. Bólintott, és nyugodtan majszolta tovább az almáját. Aztán a szekérrel együtt eltűnt a Gilice utcában.

Alig bírtam magammal. Az ebéd és a délután hátralévő része gyorsan eltelt. Megszűnt körülöttem a világ, és csak gondolkoztam, gondolkoztam. Éreztem, hogy sokkal fontosabb és nagyobb dolgok történnek a háttérben. Fontos dolgok. És súlyosak. Csak sejtettem, hogy valami nagy dolog történhetett. Csak néhány részletet tudtam. A teljes igazságtól olyan messze voltam, mint ide Buda, de ez a kis fuvallat hatalmas vihart kavart bennem.