A mezőt vastag hótakaró fedte.
Néhány őz a fák között állt és figyelt. Minden mozdulatlan volt. Csak a szél
futott át süvítve a réten. Az őzek vékony lábaikat emelgetve lépkedtek a puha
hóban, majd lassan eltűntek a fenyőfák között.
A közeli kis tó vize most szinte
teljesen befagyott. A halak, vízi pókok és vízi csigák a tó fenekén kövek alá
bújva aludták téli álmukat. Mindenki aludt.
Kivéve Bütyök.
Mire eljött az ősz, Bütyök nagyon
elfáradt. Süninek hatalmas étvágya volt. Nem győzött neki kiszimatolni, illetve
összegyűjteni annyi élelmet, amivel jól lakott volna. Újdonsült barátja
betartotta a szavát, és nem bántotta Lujdzsit. Sőt! Más kukacokat sem. Süni
vegetáriánus lett. Csak zöldséget, gyökereket és gyümölcsöt evett. Abból
viszont jó sokat. A végén egész szépen meghízott a sok finom édes gyökértől,
mogyorófélétől és gesztenyétől. Amikor már igen hideg szelek fújtak, Süni
bevackolta magát egy halom levél alá, összegömbölyödött és álomba szenderült.
Így tettek barátai is: Lujdzsi az
utolsó esők idején ásott magának a földbe egy hálószobát, összetekeredett és elaludt.
Bütyök választhatott, hogy kivel alszik. Végül a jól megszokott földalatti
alvást választotta. Lujdzsi neki is kiásott egy kis szobát, ahol mire az első
hópelyhek megérkeztek, ő is elaludt.
Egészen ma reggelig.
Bütyök maga sem értette mi
történt. Egyszer csak felébredt, és olyan frissnek érezte magát, hogy nem
tudott visszaaludni. Kiment a szobájából, hogy körülnézzen. A folyosón nagyon
hideg volt. A szomszédos kis üregben ott aludt Lujdzsi. Nem akarta
felébreszteni, ezért úgy döntött elsétál, és megnézi, milyen idő van odakint. A
téli vackot a sün alvóhelye alá ásták, így amikor kiért, egyből Sünit
pillantotta meg, amint megdermedve, mélyen aludt. Őt sem akarta megzavarni,
ezért tovább ment, hogy a száraz levelek közül kilessen.
Miután keresztülmászott a sok levélen,
egy ragyogó teremben találta magát. Itt sokkal világosabb volt, és mintha a nap
is sütött volna. A hópelyhek ezer szikrázó csillagként ragyogtak, amerre csak
nézett. Közelebb ment. Sosem látott korábban ilyesmit, hiszen tavaly átaludta a
telet. Először csápjaival tapogatózva megérintette ezt az ismeretlen, átlátszó
falat.
-Brr! Ez nagyon hideg!
Aztán két lábát nekitámasztotta,
de lecsúszott róla.
-Hú! Ez aztán a meglepetés!
Majdnem olyan, mint a csigák nyálkája- nevetett.
Aztán eszébe jutott Lujdzsi és
Süni.
Ezt nekik is látniuk kell!- gondolta.
Azzal visszarohant Sünihez.
-Süni! Süni! Ébredj! Ezt látnod
kell!- kiabálta.
De Süni meg se moccant. Bütyök
kissé csalódott volt, de szaladt tovább, hogy felkeltse Lujdzsit.
-Lujdzsi! Ébredj! Mutatnom kell valamit!
Hol van a fejed? Ébredj már!- kiabálta lelkesen.
A kukac eleinte csak egy kusza
csomónak tűnt, aztán kitekeredett, és álmosan a hangyára nézett.
-Mi az? Mi a baj?
-Gyere gyorsan! Ezt mindenképp
látnod kell!- hadarta Bütyök.
A kukac megremegett a hidegtől:
-Brr! Már tavasz lenne? Igen
fagyos még a föld.
-Nem, még nincs! Valami fura
fehér izé vesz körbe minket. Csak úgy csillog-villog. Gyere, nézd meg te is!-
sürgette.
A kukac lassan kimászott az
üregből. Álmosan körülnézett, majd így szólt:
-Bezzeg Sünit hagyod aludni.
-Őt is megpróbáltam
felébreszteni, de nem ment. Olyan mélyen alszik. Megpróbáltam felrázni, de
jéghideg a teste. Remélem, nincs semmi baja- sóhajtotta Bütyök.
-Ne aggódj! Jól van. Ha
felmelegszik a föld, magától felébred majd.
-Akkor jó!-válaszolta a kis
hangya. – De most gyere, hadd mutassam meg, mit találtam.
Lujdzsi szája tátva maradt az
ámulattól. Abban az országban, ahonnan ő jött, igen enyhék a telek és nagyon
ritkán fedi a tájat ilyen fehér, csillogó hideg lepel. Megtapogatták, sőt, még
meg is kóstolták a szokatlan falat.
-Hiszen ez víz!- lelkendezett
Bütyök.- Biztos a hidegtől lett ilyen.
A kukac helyeselt és azt
javasolta, hogy menjenek, és keressenek kijáratot a felszínre. Alig pár perce mentek,
amikor egy elszáradt növényre bukkantak. A szára olyan magas volt, hogy azon
keresztül, kényelmesen ki tudtak mászni. Bütyök ment elől, Lujdzsi pedig utána.
Amikor felértek a felszínre,
hosszú percekig csak ámultak.
-Milyen gyönyörű!- mondta Bütyök,
és már mászott is át a hó felszínére.
-Jaj ne! Vigyázz!
Bütyök annyira megijedt, hogy
elfelejtett a lábaira támaszkodni, és a potrohára esett. Először megszeppent,
de aztán kitört belőle a nevetés. Lujdzsi felbátorodott, és nem mászva, hanem a
hasán csúszva barátja mellé siklott.
A hó hideg volt, de cseppet sem
bánták, olyan jó szórakozás volt. A közelben találtak egy levelet, mindketten
ráültek, és a domb alja felé irányították. A levél lassan siklani kezdett, majd
eszeveszett száguldásba gyorsult. Lujdzsi és Bütyök nevetve, sikítva csúsztak
lefelé, annyira élvezték. Amikor leértek a domb aljára, cinkosan összenéztek:
-Megint, jó!?
A kis hangya a levéllel együtt
visszahúzta a kukacot a domb tetejére, és lecsúsztak a dombon még vagy tízszer.
Közben olyan jól szórakoztak, hogy már szúrt az oldaluk a nevetéstől.
Amikor a nap alacsonyan járt már
az égen, és egyre hidegebb szél fújt, a két jó barát visszabújt téli rejtekébe,
megszárítkozott és mosollyal az arcán nyugovóra tért.
Mire Lujdzsi kényelembe helyezte
magát, addigra Bütyök már elaludt. Ő fáradt el a legjobban…
