A rend őre
Reggel, amikor az ébresztőóra fél ötkor megszólalt, Chuck, a
rendőr, már felöltözve állt az ágya mellett. Nem sokkal később makulátlan
ruhájában útnak indult, hogy újabb napot töltsön a bűnözők elfogásával. Már
harmincöt éve járta Chicago utcáit. Minden nap ugyanakkor kelt, és ugyanúgy
beautózott a rendőrőrsre, ahogy eddig. Munkája során több száz razzián vett
részt, sok száz tolvajt és gengsztert elfogott már, de a kitüntetésnek szánt
előléptetést sosem fogadta el. Miért? Mert túlságosan szerette a munkáját.
Sehol máshol nem tudta elképzelni az életét, csakis terepen, vagyis kint az
utcán.
Az emberek tisztelték és felnéztek rá. Ha valaki bajba
került, csak szólt neki, és hamarosan kézre került az elkövető. Abban a
körzetben, ahol ő dolgozott, pár hónapon belül rend és nyugalom uralkodott. Túlságosan
is. Persze Chuck örült, hogy a tolvajok már nem mernek lopni a boltban, és az
utcán sem látni kétes kinézetű férfiakat, akik valami rosszban sántikálnak, de
hiányzott neki a régi idők izgalma.
Ma már csak állt az utca sarkán, és üdvözölte a felé intő
embereket. Hajdanán, amikor még fiatal volt, de sok munkája volt! Ma már mindenhol
kamerák figyelik az utcákat és a kereszteződéseket. Egy irodából szemmel lehet
tartani a környéket, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy minden nap kint legyen, és
járja az utcákat. Régen egy autógumi nyomból tudta, ha valaki túllépte a
megengedett sebességet, vagy meg tudta állapítani egy arra lófráló férfiről,
hogy éppen a túloldalon közeledő nőt akarja kirabolni. Nem szerette a számítástechnikai
újításokat. Jobban boldogult a régi megszokott eszközökkel: a megfigyeléssel és
a nyers erővel.
Ezen mélázott, amikor bejelentés érkezett a rádiójára, hogy a
közeli bankban éppen rablás zajlik. Chuck korát meghazudtolva olyan szélsebes
futásnak eredt, hogy az asszonyok elismerően kiáltottak utána az utcán. Az esze
már azon járt, hogy milyen útvonalon tudnak megszökni a bankrablók, ezért útba
ejtette a legvalószínűbbet, hogy elejét vegye a bajnak. Csakhogy nem ő volt az egyetlen,
akit értesítettek a központból. Egy kommandós csapat akkor foglalta el a helyét
az egyik épület takarásában, amikor odaért. Hatalmas fegyverek feszültek a
speciális egység kezében. Gránátokkal, és nyomkövető eszközökkel felszerelt
mellényükkel úgy néztek ki, mint egy karácsonyfa. A kirendelt helyi parancsnok,
utasításba adta az embereinek, hogy senki ne mozduljon, amíg jelt nem ad a
támadásra. Mesterlövészek foglalták el a szemközti ház tetejét, hogy távcsöves
puskáikkal, szemmel tarthassák a benti eseményeket. Még túsztárgyalót is
hozattak, aki telefonon vette fel a kapcsolatot a bankrablókkal.
Hosszú órák teltek el, de nem történt semmi. A páncélt állítólag
feltörték valami speciális folyékony gázzal, de amikor indultak volna, megjelent
a rendőrség. Így a dolgozókat és a bankban tartózkodó ügyfeleket túszul
ejtették. A mesterlövészek és az egyik fogvatartott telefonon megerősítette,
hogy nem sérült meg senki. Csakhogy a rendőrség elvágta a menekülés útját, és a
rablókkal sehogy sem tudtak megegyezni.
Chuck sok ilyet látott már, tudta jól, hogy mit kell tenni.
Odament a helyi parancsnokhoz és azt javasolta, hogy teljesítsék a
feltételeket, vagyis vonuljanak vissza, és biztosítsanak egy autót a
bankrablóknak a meneküléshez. A parancsnok nem hitt a fülének. Nem tartotta
helyénvalónak, hogy egy közrendőr mondja meg neki, hogy mit csináljon, de az
idős rendőr szeme bölcsességről és magabiztosságról tanúskodott. Még egy kis
ideig tanácskozott embereivel, végül úgy tett, ahogy Chuck javasolta.
A rendőrök elvonultak az épület elől, csak Chuck húzódott meg
nem messze a bejárattól. Az autó, amivel menekülni készültek begurult a bejárat
elé, a sofőr pedig járó motorral és nyitott ajtókkal otthagyta, a megállapodás
szerint. Az épület ajtaja lassan kinyílt, és három bankrabló jelent meg sí maszkban.
Az egyikük egy fiatal nőt használt pajzsnak, ha esetleg a rendőrség megpróbálná
lelőni. Szerencsére, amikor az autóhoz értek, ellökte a nőt, majd súlyos táskáikkal
bepattantak mindhárman, és nagy gázzal elhajtottak. Persze nem jutottak
messzire.
Chuck ismét futásnak eredt, és két sarokkal arrébb utol is érte
a füstölgő járművet. A rendőrautók már üldözőbe vették, de amikor beérték a
bankrablókat, addigra azok a kocsijuk mellett hevertek eszméletlenül. A
parancsnok nagyon dühös volt, amiért Chuck beleavatkozott az elfogásba, mégis
el kellett ismernie, hogy hatékony volt a mesterkedése. Amikor megkérdezték
tőle, hogy mit csinált velük, elmondta, hogy a botját beledugta a kipufogóba,
amikor az autó leállt a bank előtt, és mire a rablók idáig jutottak, a kocsi
megtelelt kipufogógázzal. Csak időben ide kellett érnie, hogy az autóból
köhögve kikászálódó tolvajokat még akkor jól fejbe vághassa a visszaszerzett
eszközzel, amíg nem térnek magukhoz. Viccesen csak ennyit fűzött hozzá:
-Lelőni mégsem lőhettem volna le őket, hiszen nekik is vannak
jogaik. Nem igaz?
