Kaposi István kalandjai 19.

19

Hetek teltek el a bál óta. Kálmán édesapja beajánlott a városnál kisbojtárnak, így a bált követő napon munkába kellett állnom.

Minden áldott nap a nyájat őriztem egy Kelemen Péter nevű juhásszal a város környéki legelőkön. A juhász jócskán öregebb volt, mint az országút. Mondhatni fél lábbal a sírban. A környéken mindenki tisztelte, és Péter bátyámnak szólította. Arcát mély ráncok barázdálták. Szűk résre nyíló szemei mindent észrevettek. Ősz bajuszát mindennap úgy bepöndörítette, hogy a vége visszakunkorodott az orra alá. Kérdeztem is tőle, hogyan csinálja, de nem szerette a felesleges beszédet. Soha nem kiabált velem, de ha szólt, akkor már tudtam, hogy hibádzik valami.

Hetente egyszer mehettem csak haza fél napra, hogy anyám lássa, jól vagyok. Olyankor el kellett mesélnem, mit tanultam, amit nagyanyám büszkeségtől ragyogó szemmel hallgatott. Közben anyám frissen sütött pogácsát, szalonnát és kenyeret pakolt nekem, és jól megrakta vele a tarisznyámat.

A nyár utolsó heteiben ötszáz birkával és három kuvasszal éltem együtt. Hiányoztak a barátaim, de új feladatom lekötötte minden figyelmemet. A környező patakokban, itatóknál reggelenként megitattam a jószágokat, majd megmosakodtam. Mire pár falatot magamhoz vettem, az öreg már jelzett is a kutyáknak, hogy tereljék össze a nyájat. Az éjszakát mindig a városhoz közelebbi legelőkön töltöttük, nehogy a betyárok kezére jusson egy-két birka. Reggel kijjebb hajtottuk őket távolabbi rétekre, ahol szabadon ehettek annyit, amennyi beléjük fért. Sokszor Sántos határáig is lementünk, hogy legelőt találjuk a birkáknak. A nyár megperzselte a földet, jóformán a Kapos és a kisebb patakok mentén burjánzott csak zölden a fű.

Ilyenkor Péter bátyám magához rendelt, és meghagyta, hogy a szememet le ne vegyem a nyájról, ő pedig behúzódott egy fa alá, és kalapját az arcába húzva elaludt. A kutyák mellé heveredtek az árnyékba, és maguk is kivették részüket a pihenésből.

Hogy fejemet ne tűzze meg a nap, behúzódtam egy kisebb fa alá, ahonnan mindent szemmel tarthattam. De a nyári melegben igen nehéz volt ébren maradni. A bogarak folyamatosan döngicséltek, a szél zörgette a fák leveleit. Folyamatos zúgás és susogás. A közelben néhány tücsök ciripelt még, amit a fel-felbolydult birkák bégetése nyomott csak el. Minden békés és nyugodt volt. Az utaktól messze, emberektől távol a természet erőinek kiszolgáltatva vigyáztam a nyájat. Sokszor órákra elaludtam, mert mire felébredtem, a birkák már több száz méterrel odébb legelésztek. Szerencsére Péter bátyám mit sem vett észre ebből, mert mire visszafelé készülődtünk, addigra kelt csak fel. Úgy tettem, mintha végig a nyájjal tartottam volna. Körbe-körbe jártam, nem esett-e baja valamelyiknek. Megitattam őket, majd füttyentettem a kutyáknak, akik vezényszóra elkezdték hajtani az állatokat a város felé.

Amikor biztos helyre értünk, az öreg juhász hozatott velem száraz fát, és tüzet rakott. De nem ám gyújtóval, ahogy mostanában mindenki, hanem kovakövekkel. Gyakorlott mozdulatokkal egymásnak ütögette őket a gondosan szalmával kibélelt kis farakás fölött, és pár perc múlva már vidáman ropogott a tűz az éjszakai táborhelyünkön. A tűz köré telepedtünk, megvacsoráztunk, és lefeküdtünk. Megszámlálhatatlan csillag ragyogott az égen. Több hulló csillagot láttam abban a pár hétben, mint addigi egész életemben. A tücskök szürkületkor hangos ciripelésbe kezdtek, és zenéltek, amíg el nem aludtam. A friss levegő és az esti muzsika rendre álomba ringatott.

Ahogy telt-múlt az idő, a juhász egyre több feladattal bízott meg. Megmutatta, hogyan kell birkát nyírni. Ollója úgy siklott az állatok bőrén, mint kés a vajban. Az állatok nyugodtan tűrték, amíg megszabadította őket gyapjuktól. Soha egyetlen állaton sem ejtett sebet. Nem úgy, mint én. Szerencsétlen párákat győzte lefogni. Mintha csak tudták volna, hogy ügyetlen kezem belevág majd a húsukba. Igen szégyelltem is magam miatta. De az öreg csak nem hagyta annyiban. Addig mutogatta, tanítgatott a mesterségre, hogy a tizedik juhnak már sértetlenül és egész formásan sikerült kiugrania a kezem közül.

Nappal, ha épp nem aludt, megmutatta, melyik bokor ágából érdemes botot faragni. Kaptam tőle egy kis kést, amivel ettem, fát nyestem és faraghattam is. Neki volt egy kisbaltája is, de ahhoz nem nyúlhattam. Gyors kézmozdulatokkal lehántotta az ágról a kérget, és gondosan lesimította a felszínét. Aztán kisebb bemetszéseket ejtett rajta, és lassan formákat és alakzatokat lehetett kivenni belőlük. Próbáltam utánozni, amit csinált, de nekem a szálkás botomon csak otromba benyesések keletkeztek.

Egy nap azzal ébresztett, hogy el kell mennie a városba két napra, addig egyedül kell vigyáznom a nyájra. Magára kanyarintotta szűrét, majd oldalán a kisbaltával és lapos tarisznyájával útnak indult. A kutyáknak még magyarázott valamit, megsimogatta őket, és eltűnt a fák között.

Aznap reggel valahogy nem volt étvágyam.

Állati!

Árnyék-játék

Kaposi István kalandjai 18.

18

A függöny alatt nagyon meleg volt. Az éjszaka sem volt hűvös, de a táncoló tömeggel teli helyiség és a búvóhelyem levegőtlensége fokozta a hőséget. Már azon gondolkoztam, hogy mivel úgyis eleget láttam, megpróbálok előbújni rejtekemből, és hazamegyek.

Ekkor hallottam meg a színpad melletti raktárból a beszélgetést. Nem is beszélgetést, inkább ideges kirohanást.

– Értse meg! Nem tűröm, hogy a képviselők bármelyike is kinyissa a száját! Az végzetes katasztrófához vezetne. Amikor belevágtunk, mindannyian tisztában voltunk a következményekkel. Senki sem szállhat ki! Értette?

– Igen, méltóságos úr! Csakhogy a kiadások ugye nőnek, és még mindig nincs eredmény.

– Hogy merészel számon kérni? Maguk ugyanolyan hibásak, mint én. És ha nem találok ki valamit még a nyár elején, akkor már mind…, ki tudja, hol lennénk. Nem engedek belőle! Az akasztófák elkészültek, és csak arra várnak, hogy a csapataink kézre kerítsék a haramiákat. Addig mindennek úgy kell működnie, mintha mi sem történt volna!

– Igenis, uram! Ahogy óhajtja.

A beszélgetés abbamaradt, a két férfi távozott.

Milyen haramiák? És milyen akasztófák? Ez érdekes.

Kibújtam a függöny alól, és amikor meggyőződtem róla, hogy egyedül vagyok a raktárban, kilestem a folyosóra. A bal oldalon kialakított szivarszoba üres volt, de a nagyteremből ki- és bejárkáltak a bálozók. Így sosem jutok ki innen! A kijárat olyan messzinek tűnt, pedig alig tizenöt méterre volt. Ahogy bámészkodtam kifelé, a szemem sarkából észrevettem egy ablakkeretet. A szivarszoba kis, szinte lőrésszerű ablaka nyitva volt. Hát, ha nem megy az ajtón át, akkor majd kimászom az ablakon, gondoltam. Egy ugrással bent termettem az elfüggönyözött szobában, ahol csak egy apró lángú gyertya világított a karosszékek között felállított kis asztalon. Finom szőnyeg borította a földet, megadva a kényelmet az azt megillető uraknak. Egész világos van odakint, gondoltam. Ki akartam nyúlni az ablakon, amikor a kezem nekiütközött valaminek. De hiszen ez egy festmény!

Végigsimítottam a kezemmel. Egy kép volt ablakkeretbe foglalva, amelyet finom falikárpitra festettek. A kép egy udvart ábrázolt, ahol még nappal van. Még az sem tűnt fel, hogy a kép alján három tyúk is látható. Mozdulatlan tyúkok. Micsoda fajankó vagyok!

– Engedje meg, hogy meghívjam egy italra! – szólt valaki közvetlen közelről.

Valaki közeledett a folyosón. El kellett bújnom, így az „ál” ablak függönye mögé rejtőztem, és szorosan a falhoz simultam. A függöny egészen leért a földig, így csak arra kellett ügyelnem, hogy a cipőm orra nehogy kilógjon. A függöny nagyon vastag volt, és még a színpadinál is büdösebb. Nemcsak por, hanem nehéz dohányszag áradt belőle, amitől felkeveredett a gyomrom.

– Köszönöm, uram! Megtisztel – válaszolta egy fiatal férfihang.

A két férfi bejött a szobába, és leült. A függöny mögül semmit sem láttam, viszont mindent nagyon jól hallottam.

– Nos, uram! Gondolom, sejti, miről akarok önnel beszélni!?

– Igen, méltóságos úr!

– Tud valami jó hírrel szolgálni?

– Nem tudom, alkalmas-e a hely, méltóságos uram? – kérdezte a fiatalabbik.

– Csak nyugodtan beszéljen! Épp most tartják az eljegyzést, mindenki bent van a teremben. Magunk vagyunk.

– Ahogy óhajtja.

A fiatal férfi nagyot sóhajtott, mielőtt jelentésbe kezdett.

– Az az igazság uram, hogy kihűlt a nyom. Kémeink jelentése szerint a betyárok meghúzták magukat, és nem mutatkoznak. Jóformán se éjjel, se nappal. Nem tudjuk bizonyítani, hogy ők követték el a rablást.

– És a büssüi kocsmáros? Nem mondott semmit?

– Nem. Hallgat az, mint a sír. Amióta kivégezték a mikei kocsmárost, azóta egyik sem mer beszélni. Szerencsétlent fokossal kettészelték, mint egy dinnyét.

– Az baj, nagy baj… – dörmögött az idősebb.

Pár másodpercig csöndben üldögéltek, aztán folytatta a fiatalabb.

– Jól meggondolta, uram? Ha kikezd a betyárokkal, akkor nemcsak az embereim, de a saját és a családja életét is veszélybe sodorja. Ezek az emberek nem ismernek könyörületet. Ha felpiszkáljuk őket, nagy árat fizethetünk.

– Megértem az aggodalmát, de sajnos nincs más megoldás. Kézre kell keríteni a tolvajt! – mondta határozottan az idősebb férfi.

– Ha mindenképpen a betyárokra gyanakszik, akkor talán van más mód is, hogy a közelükbe férkőzzünk. – Szünetet tartott, majd folytatta: – Minden férfinak van gyenge pontja. Egy asszony vagy netalán egy gyerek…

Szavait lassan nyújtotta el a másik reakciójára várva. Az mozgolódni kezdett a karosszékben. Azt hiszem, közelebb hajolt, mert szinte suttogva folytatták a beszélgetést.

– Kémeink szerint az egyik betyár szeretője és annak törvénytelen gyereke kint lakik az Ivánfa-hegyen. Rendszeresen megjelenik náluk. Úgy tudjuk, hogy a betyárok között is az egyik legrangosabb. A gyerek vélhetően a férfié. Pár hete, amikor ismét hozzájuk készült, megsebesítették a zsandárok a kisgáti kaszálónál.

– Hogy hívják? – kérdezte izgatottan.

Pár másodpercnyi csönd után, alig hallhatóan odasúgta a fiatalabbik:

– Bergán János.

Az öreg felpattant, körbejárta a szobát, és megállt a függöny előtt, mintha az ablakon bámulna kifelé. A szivar füstjét éppen az arcomba fújta, amitől erős köhögési inger kerített hatalmába. Lélegzetemet visszafojtva rángatóztam a függöny mögött, nehogy köhögésben törjek ki.

Az idősebb férfi nagyot sóhajtott, majd a fiatalabbik felé fordult, és azt mondta:

– Akkor az ég irgalmazzon nekünk!

A két férfi beszélgetése véget ért. A fiatalabbik távozott, az idősebb pedig még egy darabig bent üldögélt, aztán ő is csatlakozott a bálozókhoz.

Az eljegyzés után svédasztal várta a vendégeket az étteremben, így a kiürült folyosón és az üres bálterem nyitott ajtaja előtt észrevétlenül kisétálhattam. A pincérek nagy pezsgővel teli tálcákkal járták körbe a vendégeket, akik közül sokan már jócskán felöntöttek a garatra.

Már éjfél is elmúlt, amikor kiléptem az utcára. Egészen hazáig futottam. Nem érdekelt, hogy ki lát meg. Minél előbb otthon akartam lenni.

Szerencsére én értem haza először. Alig vetkőztem le, és bújtam az ágyba, egy kocsi állt meg a ház előtt. Anyám és Emma hazajöttek.

Egész éjjel az járt az eszemben, mit lophattak el, és kitől? És mi köze ehhez a betyároknak?

Állati!

Elvarázsolt kastély

Kaposi István kalandjai 17.

17

Addig, amíg mindenki az utolsó falatok elpusztításával volt elfoglalva, belopóztam az épületbe. Az ajtónál senki sem állt. Gondoltam, a többiekkel együtt a konyhában vannak. Az ajtó belső oldalán terebélyes pálmák nyújtózkodtak, mintha csak ők lennének kirendelve helyettes ajtóvigyázóknak. A kis előtértől jobbra nyílt a személyzeti bejáró, balra az étterem, és benne üres asztalok. Szemben két kisebb, zöld bársonyfüggönyökkel körbefont dohányzóhelyiség, melynek függönyei mélyen magukba szívták az erős szivar- és pipafüst szagát.

Miután gyorsan felmértem a terepet, a szemközti folyosó mentén elindultam a táncterem irányába.

– Jó estét, fiatalember! – köszöntött egy férfihang.

Gyorsan hátrafordultam. Az ajtóban ott állt előttem Bereczk Antal polgármester Folly Józseffel az oldalán. Fekete frakkot viselt, hozzá illő sállal és cilinderrel. Kopaszodó, őszülő haja volt, melyhez képest bajusza meglepően sötétnek és vastagnak tűnt.

Már végigpergettem a fejemben, mit mondjak, ha megkérdezi, mit keresek itt, de semmi nem jutott az eszembe. Ha kiderül, hogy betörtem ide…

– Megtenné, hogy leteszi a kabátjainkat? – kérdezte, és kabátját a sállal és cilinderrel együtt felém nyújtotta.

– I-i-igen, uram!

Mondott még valamit, de nem értettem. Levert a víz, hevesen kalimpált a szívem, és még a fülem is elzsibbadhatott, mert egyszerűen nem hallottam, mit kérdezett. Magamra erőltettem egy kis önfegyelmet, és minden erőmmel a kérdésre koncentráltam.

– Elnézést, uram, nem értettem.

– Azt kérdeztem, hogy hívnak?

– Kaposi István a becsületes nevem – vagy valami ilyesmi, gondoltam. Most éppen nem egészen becsületes. Elöntötte a meleg az arcomat, tudva, hogy éppen most hazudtam a polgármesternek. Elvettem a kabátokat, és ha már így alakult, tovább játszottam.

– A kapuőr megkért, hogy helyettesítsem pár percig, amíg a nagydolgát végzi – mosolyogtam.

A polgármester elfojtotta magában a nevetést, hátranézett Follyra, és azt mondta:

– Na, jól van! Derék kis legény vagy. Ha elfogadsz egy jó tanácsot: nem kell olyan őszintének lenni!

Megveregette a vállamat, és már mentek is előre a nagyterem irányába.

Jobb lesz, ha gyorsan eltűnök innen! A kabátokat letettem egy közeli szék karfájára, és az urak nyomába szegődtem, akik pár pillanat múlva eltűntek a folyosó közepén balra nyíló ajtón át, mely a táncterembe vezetett. Mivel nem léphettem be oda, búvóhelyet kerestem magamnak. A folyosó elég sötét volt ahhoz, hogy észrevétlenül elsuhanhassak az ajtó előtt. Aztán továbbmentem egészen addig, amíg véget nem ért a fal. A zenét egyre hangosabban hallottam. A folyosó végén egy raktárhoz hasonló szoba állt, tele székekkel és asztalokkal, hatalmas festett falakkal. Ez lehet a díszletraktár. Emma mesélte, hogy mostanában a szálló ad otthont a színielőadásoknak. Akkor balra, a függöny mögött lesz a színpad, ahol a zenekar játszik. Lábammal néhány lépcsőfokot tapogattam ki. A függönyökben megült por köhögésre ingerelte a torkomat.

Tapogatózva végig a függöny mentén haladtam, míg kijutottam a színpad sarkához. Egy vastag fémoszlop tartotta a huzalok egyik felét, amelynek tövében összekuporodtam. Jó kis búvóhelyet találtam.

A bálozók jóllakottan és az italoktól kissé mámorosan beszélgettek és nevetgéltek. A táncolók sorai között Bereczk Antalt vettem észre, aki egy igen fiatal, de nagyon csinos lánnyal táncolta a francia négyest. A lány barna haja gyűrűkben lógott a vállára. Apró termete ellenére szépen mozgott. Eleinte szégyellősen pillantott fel partnerére, aki derűs mosollyal viszonozta azt. A tánc végére már pár szót is váltottak, ami igen vicces lehetett, mert a lány kuncogásban tört ki, kezét a szája elé kapva.

De hisz ez Emma! Bárhol megismerném ezt az idétlen nevetést. És hogy néz ki? Mint egy birka.

A tánc végén nővéremet a partnere Etelkához és annak édesanyjához kísérte. Kezet csókolt Chamissollenének, és valószínűleg megdicsérhette Emma tánctudását, aki pukedlizott, megköszönve ezzel a bókot. A következő tánc a gyorspolka volt. Erre a táncra Chamissollenét kérte fel, aki örömmel elfogadta azt. A lányok szégyenlősen hátrébb húzódtak, így közelebb kerülve hozzám már a beszélgetésüket is hallottam.

– Épp téged figyel – mondta Etelka.

– Gyorsan vedd a legyeződet, és jelezz neki, amíg anyuka távol van.

– De mit üzenjek neki? – kérdezte Emma.

– Hát azt, hogy szereted!

– Hogy képzeled? Ezt nem illik! – védekezett a nővérem.

– Ne légy már ennyire gyáva! – méltatlankodott Etelka.

– Üzend neki mondjuk azt, hogy „Te vagy az eszményképem!” – vigyorgott.

– Biztos, hogy az jó ötlet? Igaz, nem annyira direkt. De nem is tudom, hogy volt. Először a számhoz, aztán a szívemhez?

– Nem! Nyisd ki teljesen a legyeződet! – utasította Etelka.

Nővérem szégyellősen felemelte kölcsönkapott ezüsthímzéses legyezőjét, és szétnyitotta a mellkasa előtt. Számomra elég nevetségesen festett, ahogy kisasszonyt próbált játszani, tekintve, hogy otthon súrolni meg varrni láttam.

– És most mi jön?

– A legyezővel mutass először a szívedre, majd a szádra!

Emma vakon követte az utasításokat, amivel fel is keltette a terem szemközti sarkában álló díszmagyarba öltözött urak egyikének figyelmét.

Megőrült ez a lány? Ki akar kezdeni egy férfival? Ha ezt anyánk megtudja!

A magas férfi kihúzta magát, szemében tűz éledt.

– Ide fog jönni! – sikkantott Emma.

– Gyorsan jelezz neki, hogy maradjon!

Emma fogta, és határozott mozdulattal lapban összecsukta a nyitott legyezőt, majd a jobb füléhez akarta érinteni, amikor Etelka rászólt.

– Mit csinálsz, te birka? Összekutyulsz mindent! A legyezőt csak félig zárod össze, és úgy érinted a jobb füledhez. Most ahelyett, hogy azt mutattad volna: „Ügyelnek ránk: vigyázz!”, azt mutattad neki, hogy „Szívesen leszek az arád!”.

– Jaj, ne! – siránkozott Emma.

De már késő volt. A férfi megindult az egyik társával a lányok felé.

– Szép jó estét a gyönyörű hölgyeknek! – üdvözölték őket.

Közelebbről már jól felismerhető volt. Ő volt az a férfi, akivel Emma a héten találkozott a Korona utcában.

A nővérem szerelmes, gondoltam. Ez már a múltkori találkozásukkor is látszott rajta. Sose legyek szerelmes, ha ez a bárgyúság vele jár. Ráadásul a férfi legalább tíz évvel idősebb nála. Az már igaz, hogy jóképű és szikár, de akkor sem Emmához való.

Aranyszínű paszományokkal hímzett kék zubbonyt és nadrágot viselt. Csizmája úgy fénylett, mint a frissen öntött szurok. Barna, göndör haját hátrafésülte, de egy tincs a homlokára lógott.

– Örülök a viszontlátásnak, Emma! Hogy van?

Nővérem teljes zavarában csak egy fogait villantó vicsort tudott kipréselni magából. Etelka oldalba bökte könyökével, jelezve, hogy nem illően viselkedik.

– Köszönöm, jól! És ön? – kérdezte Emma.

– Most, hogy látom, sokkal jobban – válaszolta.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam – fordult Etelka felé –, ifjabb Szigethy István. Az úr mellettem pedig Bárdossy Gáspár tiszthelyettes.

– Ó! Nagyon örvendek! – mondta Etelka, és kezét ez utóbbi felé nyújtotta.

Semmi kétség, máris elnyerte Etelka kegyeit ez a Bárdossy.

– Tudja, Szigethy úr, édesanyám nem fog örülni, hogy a jelenléte nélkül beszélgetünk – mondta kedélyesen Etelka, miközben kacéran méregette Bárdossyt.

– Igazán nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni a hölgyeket – mosolygott Szigethy.

– Hogy orvosoljuk ezt a kis malőrt, engedje meg, Emma! Felkérhetem egy táncra? – kérdezte, miközben összecsapta bokáját, jobb kezét nővérem felé nyújtotta, és meghajolt.

– Ó! Hát nem is tudom. A gyors polka nem az erősségem – habogott.

A férfi nővéremre emelte tekintetét, és elmosolyodott.

– Ne aggódjon! Én majd vezetem!

Azzal mindketten elindultak a táncolók felé. Etelka és Bárdossy is követte őket.