Az álcázás nagymestere
Afrika egy hatalmas kontinens, amelynek szívében él egy
törzs, a kovakcsicsik. Ők a legősibb törzs. Nem túl nagy, de igazán szívós,
túlélő fajta. Jelenlétük szinte teljesen titokban maradt a mai napig, mivel
kitűnően tudják álcázni magukat.
Amikor a múlt században tudósok mentek feltérképezni a
vidéket, akkor is rejtve maradtak a kíváncsiskodó szemek elől. Csupán a Mikulás
talált rájuk, de ő is csak véletlenül, amikor a szánja lezuhant a falu
határában. Addig, és az óta sem látta őket soha senki. Én is kizárólag onnan
ismerem őket, hogy én vagyok a mesélő.
A mai modern technika világában, amikor már az űrből is lehet
képeket csinálni, azt gondoljátok, hogy ez lehetetlen!? Nekik nem az.
A kovakcsicsik fejlődése több ezer évre nyúlik vissza. A
jégkorszak idejében például úgy védekeztek az orruk lefagyása ellen, hogy
orrtyűt kötöttek rá. Ez a hosszúkás sapka, leginkább egy ormányra
emlékeztetett, amiből később kifejlődött a kesztyű és a lábtyű is. Testüket
állati bőrrel fedték be a hideg ellen, így a hatalmas mamutok között, mint
virgonc kis mamutok, vidáman elsétáltak a kardfogú tigrisek elől.
Később, amikor nagy nehezen háziasították a kardfogúakat, akkor
már közöttük éltek, és senki, azaz semmi nem merte megtámadni őket.
Teltek múltak az évezredek, és az őslakók rájöttek, hogy nem
kell mindig valaki mögé bújva élniük. Ha összefognak, akkor meg tudják védeni
magukat. Falut építettek hát az egyik erdő közelébe, ahol elérhető közelségben
volt víz és élelem. A falu nehezen megközelíthető helyen állt, hogy még
véletlenül se találjon rájuk senki. Észrevenni őket csak a magasból lehetett
volna, de az utolsó száz évben megjelenő vasmadarak egyre gyakoribb érkezése
miatt megtanulták elrejteni házaikat és tűzrakóikat is. Az egész falu a
környező fákból és a növények indáiból épült, így teljesen beleolvadt a
környezetbe. A lakosok kis fűszoknyáikkal, és lombos hajukkal pedig önmagukban
úgy néztek ki, mint a facsemeték.
Ezt a tulajdonságukat ki is használták, amikor vadászatra
indultak. Az állatok elsősorban szagok alapján tájékozódnak, de a föld- és
fűszagú kovakcsicsiken nem volt dezodor vagy nájloning-szag, amitől a vadak
megijedhettek volna. Egy napon így történhetett - amikor egy kovakcsicsi harcos
épp a látóhatárt kémlelte-, a facsemeték között megjelent egy kisebb vaddisznó,
amit ők varacskos disznónak neveznek. Az állat nem vette észre a harcost, sőt!
Barna lábait, fatörzsnek, dús haját, pedig lombkoronának vélte. Mivel ezen a
fán még nem érezte más állat szagmintáját, ezért nyugodtan elvégezte a
kisdolgát.
A harcos először annyira meglepődött, hogy moccanni sem mert,
nehogy a jószág agyara, véletlenül az ő tomporában kössön ki, de amikor a
szemtelen állat, a fűszoknyáját is legelni kezdte, az már neki is sok volt. A
jóízűen majszoló varacskos disznó nem zavartatta magát, folytatta ízletes
ebédjét egészen addig, amíg egy ordítás kíséretében össze nem csuklott a fa.
Ettől a hangtól az állat megijedt, és visítva rohanni kezdett az erdő sűrűje
felé. A magas fűben csak égnek álló bojtos farkát lehetett látni, amint
őrületes sebességgel menekül. Szegény kis fa, még sokáig hevert kínok között a
földön, mire haza tudott mászni.
A sámán, hallva a történteket, magához hívatta a harcosok
vezetőjét, és arra kérte, hogy a falu élelmezése érdekében képezze ki a
csapatot arra, hogy az állatok megtévesztésével könnyebben elejthessék
zsákmányaikat. Sajnálta szegény harcost, készített is neki egy kenőcsöt, mégis
ez egy óriási felfedezés volt! Immár nem csak bujkálásra, hanem megtévesztésre
is használni kezdték álcájukat.
A legnagyobb harcos parancsba adta, hogy a reggel induló
vadászatra mindenki szerelje fel ágyékpáncélját, kössön fel friss fűszoknyát,
és ha lehet, véletlenül se mosakodjon meg. A harcosok így is tettek, majd
elindultak az újuló erdő felé, beálltak egymástól nem messze a csemeték közé,
és várták, hogy megjelenjenek az állatok.
Aznap hatalmas fogással tértek haza. Csak kisebb sérüléseket
szereztek, amikor az állat helyett, egymás lábába döfték a lándzsát, de amúgy a
csel sikeresen bevált.
Azóta a kovakcsicsik is tudják: a legjobb módja, hogy a
zsákmány közelébe kerülj az az, hogy beleolvadj a környezetbe, vagyis az
álcázás nagymestere légy!
