Ripi Ropi kalandjai

Unalom

Ripi és Ropi, a két jóbarát egy esős napon a szobában ült. Ripi rajzmintákat készített az üdvözlőlap-versenyre, és közben a kedvenc számait hallgatta. Fejével bólogatott, lábával pedig nagyokat dobbantott a zene ritmusára. Annyira belemerült a munkába, hogy észre sem vette, Ropi mennyire unatkozik.

-Hah!

-Subi-dubi-dubá! Du-du, du-dá, subi-dubi duddá! Á!

Ropi a tenyerébe támasztotta állát, és figyelte, ahogy az esőcseppek hosszú, kanyargós csíkokban lassan végigfolynak az ablaküvegen. Az idő szürke volt, és hideg szél fújt odakint. Senki sem járt az udvaron. Még a kutyák is elbújtak az óljaikba.

-Csika-taka-taka-tá, csika-taka-taka-tá, csika-taka, csika-taka, csika-taka-tá bumm!- dudorászott Ripi.

Ropi ránézett a szeme sarkából. Nem értette, hogy lehet az, hogy a világ legunalmasabb délutánja van, és a barátja mégis jól érzi magát. Egyedül képtelen volt feltalálni magát.

-Úgy unatkozom!- sóhajtotta.

Ripi nem figyelt.

-Jaj, ne csináld már! Én majd meghalok az unalomtól, te meg már fél órája magán zenés-táncos partit tartasz magadnak az íróasztalnál.

Ripi meglepődve fordult hátra. Már megszokta, hogy barátja mindig morog valami miatt, és elég nehéz a kedvében járni. Ha sárkányt reptetnek, akkor túl erősen fúj a szél, ha palacsintát sütnek, akkor olyan töltelékkel akarja enni, ami nincs otthon, ha társasjátékoznak, akkor csak ő nyerhet, különben…

Letette a ceruzát, odafordult barátjához, és megkérdezte:

-Mit szeretnél csinálni?

Ropi sóhajtott egy nagyot, vágott egy grimaszt az ablak irányába, majd így válaszolt:

-Nem tudom.

Ripi ismerte ezt az arckifejezést. A lustaság és a hiszti uralkodott el barátján. Ilyenkor szokták mondani valakire, hogy nyűgös. Ezt a fajta hangulatot nem lehetett elűzni egyik pillanatról a másikra, legtöbbször csak egy kiadós alvás segített ezen a problémán, de Ripinek eszébe jutott valami.

-Figyelj csak! Mi lenne, ha meginnánk egy bögre finom kakaót, és közben megnéznéd a rajzaimat? Készítettem már rajzot anyák napjára, meghívót szülinapi partira és egy részvéttáviratot az olyan osztálytársaknak, akik önhibájukon kívül kaptak egyest.

-Önhibájukon kívül?- kérdezte Ropi- Hogyan lehet önhibán kívül egyest kapni? Vagy készen van a leckéd vagy nincs. Vagy kihegyezted a ceruzáidat, vagy nem.

-De van olyan, hogy az anyukák tehetnek az egyesről- magyarázta lelkesen Ripi.

-Mégis hogyan? Anyukád beszélget óra közben? Vagy azért nem tudod megtanulni a verset, mert egész este te vasaltad apukád ingeit? Ugyan már! Ne viccelj! Inkább gyere, és segíts megcsinálni a kakaót!

-Nem viccelek! Az egyik osztálytársam például azért kapott egyest, mert az anyukája úgy pakolta be a táskáját, hogy az írásfüzete szamárfüles lett. Ugyanez a fiú úgy tudta, hogy a táskájában van az énekfüzete, de nem találta. Gondolta, anyukája mégsem pakolta be, ahogy előző este állította, de aztán este kiderült, hogy mégis a táskájában volt, csak az anyukája nem mutatta meg neki pontosan, hogy hova tette, így nem találta meg énekórán. Ezt nevezik pechnek. Szegény nem tehetett róla, hogy nem találta meg azt a kis füzetet a rengeteg tankönyv és gyakorlófüzet mellett. Meg merem kockáztatni, hogy ez leginkább az iskola hibája. Minek cipeltetnek velünk annyi könyvet, meg füzetet? Csoda, ha néha egy-egy tényleg otthon marad? Aztán ott van egy másik osztálytársam, aki nem tudta szépen megírni a leckéjét, mert az anyukája nem vett neki ceruzahegyezőt, és a tompa ceruzával írt házi feladat így olvashatatlan lett. Szerintem mi még kicsik vagyunk, hogy mi legyünk a hibásak. Ez csakis a felnőttek bűne. Miattuk kell szégyenkeznünk, amikor ilyenek miatt egyest kapunk. Ezért rajzoltam nekik részvéttáviratot.

-Ripi! Nem lehet mindent a szüleinkre kenni! Van, amikor tényleg ők érdemelnék a fekete pontot meg az egyest, de általában mindenre van megoldás. Már kezdem is sejteni, hogy hogyan kereshetnék egy kis zsebpénzt.

Ripi összevonta szemöldökét, és értetlenül nézett barátjára.

-El akarod adni az üdvözlőkártyáimat?- kérdezte gyanakodva.

Ropi fújt egyet a levegőbe, és hogy barátja mennyire tévedésben van, még le is intette.

-Pff! Dehogy is! Jobb ötletem van. Minden reggel kiülök a folyosóra, és vállalom, hogy száz forintért bárkinek átnézem a táskáját, és segítek, hogy a felszerelés hiánya, vagy hiányosságai miatt senki ne kapjon egyest. Vinnem kell hegyezőt, meg egy lexikont…

-Azt meg minek? A neten mindenre rá tudnak keresni. Nem kellenek ahhoz könyvek, hogy megírják a leckét- mondta Ripi.

-Jaj, Ripi! Nem olvasásra, hanem nehezéknek kell, hogy kisimítsam a szamárfüleket! Minek nézel engem, dinoszaurusznak?

Ripi elszégyellte magát, amiért őskövületnek nézte a barátját. Tényleg azt hitte, hogy a lecke megírására akarja majd használni a lexikont. Hiszen abban annyi szó van, amit ő nem is ismer. De nehezéknek tényleg jó!

Ahogy beszélgettek, hirtelen felugrott és Ropi háta mögé mutatott:

-Oda nézz Ropi! Közben kisütött a nap. Gyere, menjünk ki játszani! Te vagy a fogó!

A pilóta

A pilóta

Anton az első világháború idején repülőgép-pilóta volt a francia idegenlégiónál. Az Afrika északi részén, a Földközi-tenger partján található Algéria volt második otthona, mely a franciák gyarmata volt. Az oda települt rangos francia családoknál algír szakácsnők és szobalányok tüsténkedtek a hatalmas palotákban, és izmos, barna férfiak végezték a fizikai munkát a házkörül és az ültetvényeken.

Anton maga is gyakran megfordult francia-, és az imohagh családok palotáiban, amikor a neves családból származó barátját, Charles-t meghívták egy-egy estélyre. A díszes, boltívekkel tarkított kétszintes palotákban finom selymekbe öltözött férfiak beszélgettek. A nőkkel nem illett szóba elegyedni, és nem is nagyon lehetett, hiszen mindig külön ültek a férfiaktól. Ezek az összejövetelek koránt sem hasonlítottak az franciák fényűző estélyeire, ahol a nők hatalmas abroncsos ruhákban táncolták a keringőt, és az asztalok roskadoztak a kaviártól és a pezsgőtől. Anton mégis szerette ezeket a kimért, szokásaikat szigorúan betartó afrikai embereket. Varázslatosnak találta az állandó napsütést, a homok- és sziklatengert, valamint az oázisokat. Ez utóbbit kedvelte a legjobban, mert itt az oroszlán és a gazella is jól megfért egymás mellett. Igaz, hogy folyamatosan lesték egymást, azonban az éltető víz fontosabb volt számukra, néhány ezer éves ellenségeskedésnél.

Amikor beindultak a légitámadást jelző szirénák, Anton két percen belül felkészült a felszállásra, és várta a parancsot. Bekötve várt duplafedelesében, biztatóan odaintett társainak, és közben arra gondolt, mennyivel jobb lenne, ha csak azért kellene repülnie, hogy valamit létrehozzon, ne pedig elpusztítson. Ő volt a legjobb pilóta a rajban, és az egyetlen, aki esténként az általa lelőtt gépekben ülőkért imádkozott. Nem értett egyet a háborúval, de parancsot teljesített, és a véleményére senki sem volt kíváncsi.

Pár év múlva véget értek a harcok, és Anton úgy döntött, hogy soha többé nem öl meg senkit és semmit. Arra tette fel életét, hogy valamit létrehozzon, hogy az embereknek, ezen túl csakis örömet, és ne bánatot szerezzen.

Leszerelésekor megvásárolt egy félig összeroncsolódott, kiszuperált kétfedeles repülőgépet, és pár hónap alatt újat varázsolt belőle. A pilótáknak ugyanis nem csak a gépek vezetéséhez és a parancs teljesítéséhez kellett érteniük, hanem a szereléshez, a térképolvasáshoz, és ha lezuhannának, akkor a túlélés minden csínjához- bínjához. Szerencséjére, az új gépe kétszemélyes volt, amiről annak idején fényképeket készítettek a feltérképezéskor, így kiválóan alkalmassá vált, hogy sétarepülésekre vigye az arra vállalkozókat, jó pénzért.

Egy darabig jól is ment minden, de aztán érezte, hogy jobb lenne maga mögött hagynia ezt a vidéket, és lezárnia a múltat. Valamilyen megmagyarázhatatlan érzés arra ösztönözte, hogy ne térjen vissza Európába, hanem a másik irányba induljon. Nem akart hazatérni Franciaországba. Még nem.

Emiatt indult útnak Afrika belseje felé, ahol a Szahara végtelen homokdűnéi után buján zöldellő trópusi erdőket, és határtalan füves pusztaságokat csodálhatott meg a magasból. Ez a kontinens hatalmas volt, és a civilizációnak még a nyomait sem lehetett látni. Ez a világrész még érintetlen volt és tiszta. Hónapokon át csak repült és repült, amíg nem keresztezte útját az angol vadász…