Fényképek
és vasszamár
A következő decemberben,
amikor egy éjjel a piros ruhás visszatért, egy doboz várta a falu előtt. Sima
szürke doboz, ami nem volt díszpapírba becsomagolva, és nem volt rajta címke
sem. A Mikulás mégis tudta, hogy ezt neki szánták. "Milyen kedves gesztus,
gondolta. Nekem is készítettek ajándékot."
Amikor kinyitotta, akkorát
nevetett, hogy majdnem felébresztette a törzs tagjait. Talált benne néhány Polaroid
fényképet. A gépet tavaly adta át nekik egy szépen kicsinosított dobozban. Úgy
látszik, használatba vették az ajándékát: az egyiken hatalmas szemgolyók néztek
vissza rá, a másikon egy jobb hátsó őrlőfog, a többin pedig kivehetetlen
árnyak. A kis bicikli, amit tavaly hagyott itt, most lapos kerekekkel, és
összecsukott vázzal figyelt a nagydoboz alján. Erre már biztos nincs szükségük.
Persze jól leamortizálták szegényt.
-Hát, igen!- hümmögött magában-
Nem volt túl szerencsés a tavalyi ajándékválasztás…
De mi is történt valójában?
Amikor tavaly elrepült a
frissen javított szánjával, a két szerelő nagy örömmel szaladt be a faluba
azzal a néhány doboz ajándékkal, amit a piros gatyás idegen adott át nekik
hálából. A falubeliek kíváncsian körbeülték őket, és várták, hátha ők is kapnak
belőle finom gyümölcsös kenyeret. Náluk ugyanis az volt a szokás, hogy
decemberben, amikor megajándékozzák egymást az emberek, készítenek egymásnak
aszalt gyümölcsökkel ízesített kenyeret. Ez számukra különleges alkalom volt,
amihez ünnepi étel, illetve ajándék dukált. Szájukat nyalogatva- a kevésbé
illemtudók nyál csorgatva- figyelték tehát az ajándékbontást.
Az egyik harcos egy dobozba
zárt kisebb dobozt talált, amiben egy még kisebb fekete, üvegszemű keménység
volt elrejtve. Megpróbálta megkóstolni, de ahogy ráharapott, majdnem beletört a
foga. Köpködve, prüszkölve vette ki a szájából, amikor valamit kitojt a gép. Ez
rosszabb, mint a három hetes fekete kenyér, mondogatták. Ráadásul maga alá
piszkított. De annak a valaminek nem volt olyan szaga. Csípni csípte az
orrukat, de megállapodtak, hogy a gép mégsem tojt be, hanem kijött a bele.
-Megölted!- kiáltotta egyikük.
A gép egy fényes papírt tolt
ki a résen, amin színek és alakzatok kezdtek megjelenni. A harcos félve megfogta
a papírt, és kirántotta a gép hátsójából. Mindenki csak bámulta a csodát. A
lapon megjelent a gép tulajdonosának teljes fogsora. Hogy biztosak legyenek a
hasonlóságban, néhányan odarohantak hozzá, és kinyitották a száját, amiben a
már jól ismert fogsor kacsintott vissza rájuk. Őrjöngve ünnepelték a csodás
készüléket, és úgy döntöttek, hogy mindenkinél lehet egy kicsit a gép.
Az első tulajdonos megpróbálta
megfejteni a szerkezet titkát. Fejét a gép szemébe fúrta, hátha azon keresztül
majd belelát, és megleli a titok nyitját. Ide-oda forgatta, de csak apró fehér
pontot látott. Ahogy forgatta, kinyitott egy zárat, aztán ráfogott egy gombra,
amitől az villámlott, és teljesen elvakította. Szemei előtt hosszú percekig
színes karikák táncoltak, mire újra látott. Innentől kezdve mindenki tudta,
hogy csak a másik felén szabad belelesni, mert különben az ég haragja sújt le a
kíváncsiskodóra.
Nem sok kellett ahhoz, hogy a
többiek rájöjjenek, a kitojt papíron az lesz, amit a kis ablakon keresztül
látni lehet. Persze az sem mindegy mit akarnak megörökíteni vele: egy
elefántot, vagy egy hüvelykujjat és egy elefántot.
A biciklivel már egészen más
volt a helyzet. Amikor kibontották, el sem tudták képzelni, mi lehet az. Ahogy
kicsomagolták, el is borult. Két kerekét lehetett forgatni, a csengőjével éles
hangot pengetni, a lámpájával világítani, de arról fogalmuk sem volt, hogy
mindezt egyszerre miért csinálja valaki.
A gyerekek napokig azzal
játszottak, ki tudja hosszabb időre megpörgetni a kereket. Egyikük furcsának
találta, hogy miért van olyan furcsa szék a tetején. Megpróbált ráülni, de csak
úgy volt kényelmesnek mondható, ha a szerkezetet két kerékre állította. Barátai
tartották meg két oldalról. De ennek semmi értelme. Minek ilyen kényelmetlen
ülő alkalmatosságot csinálni, ha egymaga nem tud megülni rajta az ember.
Barátai hamar meg is unták, és elengedték. A fiú viszont ahelyett, hogy eldőlt
volna, elkezdett gurulni a lejtőn. A pedálok vadul kapálózni kezdtek, jól
összeverve a bokáját. Rátette gyorsan a talpait, hogy megfékezze őket, és akkor
megértette, mitől működik a fura szerkezet. Taposta egyik lábbal, másik lábbal,
míg végül tett egy kört, és visszaindult a falu felé. A göröngyös talajon
nagyon nehéz volt tekerni, főleg a dombnak felfelé, de a fiú olyan gyorsan haladt,
ahogy csak a vadszamár hátán lehetett ügetni.
A többiek hangos
üdvrivalgással futottak elé. Végre megvan! Végre kiderült mire való ez a
kétkerekű. A falubeliek megállapodtak, hogy ezt az ajándékot is mindenki
megkaphatja egy kis időre, de aztán tovább kell adniuk.
A földművesek a veteményes puha
földjén tekertek végig. Ahol a kerék mély barázdát hagyott a földben, már
szórták is bele a magokat. A vadászok is nagy hasznát vették a hajszában.
Gyorsabban lehetett vele haladni. Csak a menet közbeni leszállással akadtak
némi problémák, de néhány zúzódással azt is megúszták.
Egy nap, a sámán segédje
belekezdett a nemrég a faluba hozott elefánt idomításába, amikor látta, hogy a
gyerekek a közelükben játszanak. Mérgesen elzavarta őket, és folytatta a
munkát.
-Dzsabba! Ül!... Ül!-
mondogatta keményen, mire az elefánt engedelmeskedett.
Csing! Reccs!
Az elefánt felüvöltött, mert
nemcsak beleállt valami kemény és kényelmetlen dolog a fenekébe, hanem még meg
is szólalt valami iszonyatosan magas hangon. Dzsabba trombitálva felpattant, és
futásnak eredt. Az idomárja pedig utána.
Hát így történt, hogy a
bicikli kétrét hajtva ott gubbasztott a doboz alján, és könyörögve nézett a
Mikulásra, hogy vigye haza.
A Mikulás jól tudta, hogy
tavaly nem a legmegfelelőbb ajándékokat adta a kovakcsicsiknek, ezért az idén
készült nekik: egy szép új íjjal, és hozzá tíz tökéletes nyílvesszővel, egy kis baltával,
egy festett vizeskancsóval, és egy maszkkal, amit a sámánnak szánt.
Mindeközben a kovakcsicsik
mélyen aludtak kunyhóikban. Csak a kapunál álló őr vehette volna észre, de
hátát az oszlopnak döntve ő maga is békésen szunyókált.
