Kaposi István kalandjai 14-15.

14

Beesteledett. Az út túloldalán lévő üres telkeken suttogva szaladt keresztül a szél. A tücskök hangosan ciripeltek, üdvözölve a hold első sugarait. Messze volt még a telihold. A sarló formájú lámpás mégis erősen világított a sötét égen.

A kapuban állva hallgatóztam a Hosszú utca irányába, hátha meghallom Barczáék muzsikáját a Korona Szállóból. A zene nem hallatszott el hozzánk, és az utcán sem járt már senki. Messziről hallottam csak néhány ló patáját, amint a Piac tér felé veszi az irányt a bálozókat szállító kocsival.

– Hol vagy, Pista? – lépett ki a házból nagyanyám. – Gyere lefeküdni!

– Máris megyek, csak még elszaladok az árnyékszékre!

Hiába húztam az időt. Minden késztetésem ellenére a ma estét az ágyamban fogom tölteni, gondoltam.

Komótosan elvégeztem dolgomat a holdvilágnál, majd visszaindultam a házba. Beérve sehol sem láttam nagyanyámat. A konyhában nem volt. Benéztem a szobába, ahol mindannyian aludni szoktunk, de ott sem volt senki, csak egy szál gyertya pislákolt a nagyanyám ágya végénél álló komódon, a szentek képei mellett. Biztosan imádkozni készült.

Visszamentem a konyhába, majd bementem a tisztaszobába, ahol sem fény, sem mozgás nem volt. Félve beszóltam a résnyire nyitott ajtón:

– Nagymama, itt vagy?

Senki sem válaszolt. Minden mozdulatlan és csendes volt.

Nem maradt más, csak az udvar. Az árnyékszéken nem lehetett, mert onnan ugye én jöttem be az imént, és befelé jövet senkit sem láttam a hátsó udvaron. Maradt akkor a kapu. De hát hova ment volna? Nem mehetett el! Nem hagyhatott magamra!

A kapu felé indulva egy magas, kalapos férfit láttam, aki a kellemesen meleg este ellenére köpenyt viselt. Nagyanyám nem ment ki hozzá, csak a kapu fölött beszélgettek. Halkan, szinte suttogva beszéltek. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha nagyanyám felnyögött volna. Amint közeledtem, észrevettek, úgy rebbentek szét, akár a megzavart galambok. A férfi pillanatok alatt eltűnt, Füred felé véve az irányt.

– Ki volt az, nagymama?

– Mit? Ja!... A Goldstein Ilonka bátyja… Ilonka hamarosan szül. Oda kell mennem!

– És mi lesz velem? Nem hagyhatsz itthon egyedül!

– Jaj! Hova is tettem?!... Hogy? Édesanyád és Emma nem maradnak sokáig. Feküdj le!

Nagyanyám tanácstalanul futott fel és le a szobába, majd a konyhába. Kezét a szája elé emelte, és halkan motyogott valamit, majd keresztet vetett, és keresgélt tovább.

– Nagymama! Ne hagyj engem egyedül!

Ez volt az első alkalom, hogy anyám és Emma nem voltak velünk itthon este. Arra pedig gondolni sem mertem volna még reggel, hogy ma egyedül kell töltenem az éjszakát.

– Ne aggódj! Bezárom az ajtót és a kiskaput is – nyugtatgatott.

Sebtében bepakolt néhány ruhát és gyógyszert egy batyuba, és indult is.

– Édesanyáéknál nincs kulcs. Akkor nem tudnak bejönni, ha te csuksz be.

– Hogy? Az igaz… Akkor megvárom, amíg bezárod az ajtót. A kapu nem baj, ha nyitva marad.

Idegesnek tűnt. Az arcán eddig szelíden húzódó ráncok most mély barázdáknak tűntek. Tekintete ide-oda kapott, de semmit sem látott. Gondolatban már máshol járt. Tudom, hogy soha nem hagyott volna magamra, ha nem muszáj.

– Zárkózz be, és senkit ne engedj be anyádon és rajtam kívül! Isten óvjon!

Próbáltam a bennem tomboló páni félelem ellenére mosolyt erőltetni az arcomra, hogy nagyanyám megnyugodjon, aztán becsuktam az ajtót, és ráfordítottam a zárat. Távolodó lépteinek zaját hallottam csak, és a kapu nyikorgását, ahogy kinyílik, majd becsukódik. Mély csendbe borult a ház. A gyertya fénye, ő volt az egyetlen társam.

15

Úgy tettem, ahogy nagyanyám mondta. Átöltöztem és lefeküdtem. A gyertyát nem fújtam el. Csak feküdtem az ágyban, és bámultam a plafont. Nem voltam álmos. Tudtam, hogy anyámék még sokára jönnek haza. Emmát biztos nem hagyja ott éjszakázni.

Meleg volt a szobában, pedig falai távol tartották egész nap a hőséget. Kitakarózva a falon játszó árnyékokat figyeltem. A gyertya lángja óriásira nagyította a kezem árnyékát. A takaró és a végénél kilógó lábam úgy nézett ki a falon, mint egy hatalmas dombság, amely egy meredek hegyoldalban végződik.

Egy ilyen hegyoldalban érdemes lenne kincset keresni. Biztos találnék egy barlangot. Minden bokor és fa mögött megnézném, van-e egy falba vájt ajtó. Kiváló rejtekhely lenne. Mint az apátság romjainál. …Atya ég!.. Bocsáss meg, Uram!.. Lehetséges lenne?

Agyamban fény gyúlt, és egy pillanatig minden egyértelműnek és pofonegyszerűnek tűnt. Az apátságnál a Töröklyuknál a régi pincébe jutottunk le. A végén egy kőfalba ütköztünk, de valahol kell lennie egy hátsó bejáratnak. Valaki gúnyt űzött belőlünk, és el akarta hitetni velünk, hogy odalent Mehmet aga szellemével találkoztunk. El akartak minket ijeszteni. Ami sikerült is. …Tehát nem akarják, hogy felfedjük a rejtekhelyüket. Akkor annak a valakinek valahogy be kellett jutnia a fal mögé. A fal mögött van egy másik üreg. Az teljesen biztos, hogy elrejtettek ott valamit. Vagy ha Imrének van igaza, akkor a fal mögött egy folyosó húzódik, ami elvezet egészen az Iszák-hegyig. Ha ez igaz, akkor többé nem csak legenda, hogy a törökök így tudták észrevétlenül megközelíteni a várat. A várnak csak két kapuja volt: a délnyugati, ami Szigetvár felé nyílt, és az északkeleti, ami a Nagykanizsa felé vezető útra vezetett ki. Hát ezért hívták az apátságnál levezető járatot keleti kapunak, mert a várhoz viszonyítva kelet felől nyílik. Vagy mert a keletről érkező törökök vájták ki.

Felugrottam az ágyból. Végre minden értelmet nyert. A lejáratot még ma is használják… A hátamon ismét végigfutott a hideg. Aznap este, amikor világgá akartam menni, és összetalálkoztam azzal a betyárral, akkor is hallottam már róla. Csak akkor még nem tudtam, mit jelent. Nem volt értelme, hiszen a városnak jelenleg nincsenek kapui. Az a betyár is azt mondta a másiknak: „Találkozzunk a keleti kapunál!” Ha ezt tudom, biztos nem merészkedek le abba a nyavalyás lyukba. Ezek szerint a betyárok használják a lejáratot, és valamit rejtegetnek a pince falain túl. … Az istenit! Az a betyár meg is ölhetett volna! Hogy az a…!

A szobában föl-le járkáltam. Egyszerűen nem bírtam megnyugodni. Fogalmunk sem volt, mekkora veszélyben voltunk. És az a betyár. Az a betyár ugyanaz lehetett, akivel azon az estén találkoztam a füredi határban. A Töröklyukban ugyan semmit nem láttam belőle, de a hangja ismerős volt és megenyhült, amikor megmondtam a nevemet. Ismer engem. És anyámat is.

Úgy döntöttem, ha nagyanyám hazajön, elmesélem neki a történteket. Ő biztosan tudni fogja, ki lehet az a férfi.

Ereimben átforrósodott a vér és az agyamba tolult. Szinte szédültem a felismeréstől: mégis van kincs!

Az életemet abban a hitben éltem, hogy ez a kisváros ugyan szép, de soha nem történik benne semmi. Azt gondoltam, annak van a legnagyobb valószínűsége, hogy nem a sepsis, hanem az unalom visz majd egyszer a sírba. Ma estére végleg búcsút intettem az alvásnak, és úgy határoztam, nem maradok itthon. Vár rám életem első szabad estéje, és azt nem fogom itthon tölteni!

Állati!

Kedves Olvasóink!

Örömmel fogadunk minden ötletet. Még akkor is, ha távol áll a valóságtól! A lényeg, hogy ötleteljetek!

A múlt heti képünk megfejtése: A képen egy szarvas patájának nyoma látszik.

Reméljük, most kedvet kaptatok a következő heti kép megfejtéséhez!


Milyen állat rejtőzik a fűben?

Jó játékot!

ÍrkálóFirkáló

 

Kaposi István kalandjai 12-13.

12

A társaság már együtt mulatott. A délutáni piknikezők közül sokan hazamentek még naplemente előtt, de néhányan közös lakomába és italozásba kezdtek az asztalok körül. Ahogy a nap lement, szúnyogok hada támadt ránk. Csípéseiket csak az ital tehette elviselhetővé, mert az italozókat nem zavarta. A levegő kellemesen lehűlt. Csak a mulatozók nevetéseit és a tűz ropogását lehetett hallani. Némán közeledtünk, miközben az avar ropogott a lábunk alatt.

Kálmán édesapja már nem volt ott. Akárkit kérdeztünk, senki sem tudta megmondani, hol lehet. Aztán egyszer csak ott termett Jóska, a Kálmánék kocsisa. Nagy harcsabajuszával és zsíros kalapjával integetett felénk.

– Jaj, úrfi! Hála az égnek, hogy előkerült! Az édesapja már nagyon dühös volt. Mindenfelé kerestük. Végül hazamentünk, hátha időközben valakivel visszajött a városba – magyarázta.

– A biztonság kedvéért ő a másik kocsival elindult a Jámbor tanár úrékhoz, ha netán velük ment haza. Engem pedig visszaküldött, hátha mégis itt tetszett maradni valakivel. Úgy is van! – vigyorgott.

Szájából már jóformán hiányoztak a fogak. Vékony, ráncos bőre sárga volt, szemei kékek és üvegesek.

– Jóska! Maga ivott? – kérdezte Kálmán.

Az öreg nem vette magára a dolgot, mosolygott egyet, megpödörte a bajuszát, és kedélyesen így szólt:

– No, úrficska! Induljunk! Minél előbb hazaérünk, annál kisebb lesz a baj.

Amikor hazaértünk, még mindenki talpon volt. Édesapja a nappaliban ült, és várt minket. Arca megkeményedett, amikor beléptünk a szobába. Nem szólt semmit. A szék karfájára könyökölt, ujjait maga előtt egymásnak támasztotta, mintha gondolkozna, és közben mereven minket nézett. Addig nem lehetett szólni, amíg nem kérdezett. Hosszú perceknek tűnt, amíg minket figyelt. Aztán nyugodt hangon megkérdezte:

– Hol jártatok?

Már szólni akartam, de Kálmán megelőzött:

– Az én hibám, édesapám.

– Nem azt kérdeztem, hogy kinek a hibája, hanem azt, hogy hol jártatok?

Kálmán kihúzta magát, egy lépést tett előre, és elmesélte, hogy rábeszélt engem, hogy menjünk el a Töröklyukhoz, ha már úgyis olyan közel volt. Aztán belecsúsztunk a verembe, és alig bírtunk kimászni, attól lettünk ilyen piszkosak.

– Hogy hova mentetek? – ugrott fel az édesapja. – Nem vagytok eszeteknél! Hogy juthatott ilyen őrültség az eszetekbe? Veszélyes az erdő két ilyen kölyöknek. Az a szerencsétek, hogy épségben hazaértetek. Még egy óra, és a pandúrokkal kerestettelek volna benneteket. Az egyetlen fiam. Mindent elkövettem, hogy rendes ember váljék belőled, de úgy látszik, nem értesz a szép szóból. És ha betyárokba botlottatok volna? Találkoztatok valakivel útközben?

– Nem! – feleltem határozottan.

– Hála Istennek! – ült vissza a helyére. Kisebb szünet után folytatta:

– Tudjátok, milyen veszélyes az a hely? Mást se lehet hallani a városban, mint azt, hogy ott az utóbbi hónapokban betyárok tanyáznak. Ha nem találkoztatok eggyel sem, azt csak a szerencséteknek köszönhetitek. Fogalmatok sincs, milyen veszélynek tettétek ki magatokat!

– Sajnálom, nem fordul elő többet – mondta Kálmán az apjának.

– Én is sajnálom – válaszoltam.

Aztán eszembe jutott anyám. Vajon ő tud-e az eltűnésünkről?

– Elnézést, Bernáth úr! Édesanyám tud…

– Nem – válaszolta. – Amikor elmentem a Jámbor tanár úrhoz, és kiderült, hogy Katinka lebetegedett, és ezért nem is jöttek el a piknikre, akkor már tudtam, hogy valami fiús bolondságról lesz itt szó. Üzentem neki, hogy annyira jól érzitek magatokat, hogy ma este inkább nálunk töltöd az éjszakát.

Óriási kő esett le a szívemről.

– Köszönöm – hálálkodtam. – Köszönöm. Túl jó hozzám az ügyvéd úr.

– Nem kell! – legyintett, mintha csak el akarná hessegetni a szavaimat.

– Egy biztos. Elfelejthetitek, hogy a nyár hátralévő részében szabadon szaladgálhattok, akár a megvadult bakfisok. Kálmán! A latinórák után egyenesen jössz haza, és itthon is újabb faladatokat kapsz. Ami téged illet, barátocskám, jót tenne neked, ha munkába állnál. Holnap első dolgom lesz, hogy megbeszéljem a polgármester úrral, vegyenek fel téged birkapásztornak. Ott majd megtanulod, mi a rend. Édesanyáddal természetesen én beszélem meg a dolgot, amint elrendeztem a sorsodat. És örüljetek, hogy ennyivel megússzátok a dolgot!

Elég dühös volt. Még sosem beszélt velem ilyen hangon. Kálmán szánakozva nézett rám. Úgy láttam, sajnálja a dolgot.

Az ügyvéd úr szigorú tekintetét ránk szegezve felállt, és a dolgozószobája felé indult. Csak a válla fölött szólt hátra:

– Fiúk! Mosakodni és lefeküdni!

13

A Töröklyuknál történt események óta eltelt három napban sehogy sem tudtam kiverni a fejemből azt a hangot, amelyet az apátság régi pincéjének falán túlról hallottam. Olyan ismerősnek tűnt. Hm!

Kálmán édesapja büntetésnek szánta, hogy birkapásztornak állít, én valahogy mégsem bántam. Még mindig jobb kint lenni egész nap szabadon a legelőn, mint egy műhelyben inasként trappolni egész nap. Itthon sem kell lennem. Egyébként is untam már nővérem örökös áradozását. Miért olyan nagy dolog, hogy elmehet abba a francos bálba, nem is értem. Igaz, ő sem járhatott el otthonról. Ez volt az első alkalom, hogy éjszaka is fent lehetett.

Ma tartják a Matkovich család bálját a Korona Szállóban. Emma hol dudorászott, hol sóhajtozott magában. Anyámmal ebéd után indultak otthonról Chamissollenéhez, ahol a lányok felkészülhettek a bálra. Anyám segédkezett az öltöztetésnél. Chamissollené vállalta, hogy Emma gardedámja lesz a bálon, mivel anyám rangjából kifolyólag nem vehet részt rajta. Igaz, ugyanezen okból kifolyólag Emma sem, de ez az asszony felkarolta a nővéremet, így a városban senkinek nem volt kifogása a személye ellen.

Délután nagyanyámmal kettesben maradtunk. Ő kint ült a verandán, és szokásához híven varrt, én pedig nem tudtam mit kezdeni magammal. Egy darabig megpróbáltam lefoglalni magam a szomszéd kertek kémlelésével, de nem láttam sehol senkit. A város nagy része az esti bálra készült. Az urak készülődtek. Cselédek hada segédkezett az öltözködésben, a hölgyek hajkoronájának elkészítésében és a kiegészítő kesztyűk, legyezők és táncrendek összekészítésében. Hajdúk rohangáltak az udvaron, hogy az urakat szállító hintók és kocsik, valamint lovaik a lehető legpompásabban ragyogjanak, amikor begördülnek a Korona Szálló udvarára. Legalábbis Emma így mesélte.

– Nagymama!

– Mondjad, kisfiam.

– Nem lehetne, hogy te meg én lemenjünk megnézni a bálra érkezőket?

– Ó, kisfiam! Nem való nekünk az a sok fény és pompa. Csak megzavarja a fejedet.

Nevetett, de közben fel sem emelte tekintetét a varrásról.

– Én csak meg szeretném nézni, milyen hintókkal és lovakkal érkeznek.

Sóhajtott, és ölébe tette a munkát. Aztán komolyan rám nézett:

– Nincs ott semmi keresnivalónk, fiam! Nem a mi világunk. Soha nem fogunk közéjük tartozni, és ha van egy csöpp eszed, akkor soha nem is akarsz. Pénz nélkül nem lehet élni, de ha sok van belőle, az ember képes elveszíteni a józan eszét.

– De akkor Emma miért mehetett el?

– Mert ő lány! Rá más szabályok vonatkoznak. Más lehetőségei vannak egy férfinak és egy nőnek a boldogulásra. A férfiak kapják a rangot és a vagyont. Már aki beleszületik, de sokszor rangon alul választanak feleséget.

– Ezt nem értem.

– Ha nagy leszel, majd megérted. Tudod, kisfiam, amióta az eszemet tudom, a mi családunk mindig tisztességes, dolgos család volt. Nagyapád szabó volt, apád kovács, és soha nem volt panasz a munkájukra. Aki csak ismerte, mindenki tisztelte és szerette őket. Pénzünk csak annyi volt, hogy ne szenvedjünk hiányt semmiben. A becsületesen szerzett pénz lassan gyűlik, ha gyűlik egyáltalán. Ha nem háború volt, akkor a mi fajtánk éjt nappallá téve dolgozott az uradalmakban. Túrta a földet, vagy az urak szeszélyeinek kitéve talpalt egész nap. Ők csak elvettek, de adni soha nem adtak. Elvétve akadt olyan nemes, aki emberségesen bánt a szolgáival, aki becsülte és tisztelte őket, mert tudta, hogy amije van, azt annak a kétkezi munkát végző ráncos öregnek köszönheti, aki a földjét túrja. Az urak többsége nem tiszteli a kétkezi munkát végző embert, de elvárja, hogy őt azért tiszteljék, amiért semmit sem tett. Úgyszólván csak beleszületett a jóba… Én azt mondom neked, kisfiam, ne kívánkozzál te azok közé, akik nem tudják, mi az összetartás, az önzetlenség, hogy az utolsó szelet kenyeredet odaadod annak, aki még nálad is jobban éhezik – mondta.

Egy darabig megint csöndben üldögéltünk.

– Nagymama!

– Mondjad, szívem!

– Az embert valahol mégiscsak a vére határozza meg, nem? Úgy értem, hogy mi hárman, a Kálmánnal meg az Imrével jóban vagyunk, pedig mindhárman más világba születtünk. Kálmán családja gazdag, Imre pedig még nálunk is szegényebb családban nőtt fel. Mégis úgy szeretjük egymást, mintha testvérek volnánk. Mindent megosztunk egymással.

– Ami igaz, az igaz. A neveltetés, az otthonról kapott értékrend az, ami leginkább meghatározza az embert.

– És az a sok betyár, aki a környéken él?

– Mi van velük? – kérdezte meglepetten.

– Ők hogyan lettek betyárok?

Nagyanyám letette a ruhát, amit varrt, és hamarjában pakolni kezdett. Nem nézett rám.

– Azok sem mind rossz emberek, de felakasztják, aki segíteni próbál nekik, úgyhogy te csak ne gondolkodjál felőlük!

Nagyanyám kent nekem egy szelet zsíros kenyeret vacsorára. Azután szó nélkül bekészítettem a tűzhelyet másnapra.

– Nagymama! Mi lett édesapa testvéreivel? Róluk soha nem beszéltek.

– Meghaltak – mondta hirtelen.

– És…

– Holnap csinálok neked görhönyt (kukoricapogácsa). Jó lesz, Pistukám? – kérdezte sietősen.

– Persze – sóhajtottam.