Kaposi István kalandjai 24.

24

Az utat alig félóra alatt tettük meg. A nap forrón sütött, így sem a réten, sem a szőlőben nem találkoztunk senkivel. Mindenki árnyékba vonult. A szentjakabi kereszteződésnél álló csárda ajtaja is csukva volt. Furcsa, gondoltam, de még örültem is neki, hogy így legalább nem látott minket senki.

Pár pillanat múlva már fent voltunk az apátság romjait övező erdőben.

– Csak csendben! – szóltam.

Mögöttem Imre jött, aki a fák közötti araszolás közben megfogta az ingemet, és lerántott a földre.

– Mit csinálsz? – kérdeztem elfojtott hangon.

Ujját a szájára téve jelezte, hogy maradjak csendben, és lassan jobbra, egy távolabbi helyre mutatott.

Úgy száz méterre tőlünk az erdőben huszárok álltak a fák mögé húzódva. Lehettek vagy húszan. Lovaikat valahol lent hagyhatták a fák között. Meredek volt a hegyoldal, még gyalog is nehezen járható. Kezüket kardjuk markolatán tartották támadásra készen. Hason fekve figyeltünk egy kidőlt fa mögül. Egy másik fa hatalmas gyökérzete tornyosult fölénk. Az eső kimoshatta alóla a földet, ami most jól is jött. Majd minden oldalról fedezékben voltunk.

Tőlünk száz méterre jobbra úgy húszan figyeltek a fák és sziklák mögül. De hamarosan újabb csapatok érkeztek balról és alig tíz méterre tőlünk jobbról. A huszárok lassan körbevették az egész apátságot. Macskaként, síri csöndben lopóztak a megfigyelőállásaikba. Innen nem lehetett ugyan látni, de úgy sejtettük, hasonló csapatok figyelnek a romok túloldalán is. Körülbelül egy órán át senki sem mozdult. Bordáim sajogtak. Arra gondoltam, kicsit elhamarkodottan döntöttem, amikor erre a kincsvadászatra buzdítottam a többieket. Még nem voltam teljesen jól. Levegőért kapkodtam, amikor elkezdődött.

A huszárok egyszer csak megindultak, és körülvették az apátság egykori falait, akár egy ostromra ítélt várat. Néhány perc múlva eltűntek a romos falak között, és csak kiáltásaikat, kardjuk csattogását halottuk. Eldördült egy pisztoly, amitől a hegy megremegett. Az egész olyan gyorsan történt. A huszárok tizennégy betyárral tértek vissza. Majd mindannyian bő szárú, piszkos nadrágot és bő ujjú inget viseltek. Némelyik cifra mellényt hordott. Kerek karimájú kalapjuk fel volt madzagolva, így a nyakukon megakadva a hátukon lógott. Kezüket elöl kötözték meg, hogy majd a szekér után kötve tudják őket bevonszolni a vármegye börtönébe. Az egyikük ismerősnek tűnt. Szemével hunyorgott, a benti sötétség után a nap teljesen elvakította. Bajusza és szögletes arca az erdőt kémlelte, talán a felmentő seregre várt. Csakhogy a huszárok túlerőben voltak. Ha volt is betyár a fák között, az meghúzta magát, vagy amilyen gyorsan csak tudott, elmenekült.

A fák mögül ekkor lépett ki az a fiatal huszár, aki Emmával táncolt a bálon. Hogy is hívták? Ifjabb Szigethy István. A huszárok gyakorlottak voltak rejtőzködésben és hadi cselekben. A zsandárok egymaguk nem lettek volna képesek a betyárokon rajtaütni.

A zsandárok helyi parancsnokával együtt utasításokat osztogatott, majd tíz zsandár megindult a pince felé. A hegy lábánál még húsz zsandár és csendőr várta a foglyokat. Pár perc múlva már indult is a menet a vármegyeháza felé.

Újabb óra telt el, mire a zsandárok az utolsó szálig elhagyták a romokat.

Megvártuk, amíg a katonák elvonulnak. Csak ezután mertünk megmozdulni.

– Elkéstünk – jelentette ki Kálmán.

– Talán még nem! Nem láttam köztük Bergánt, és végül is van még egy kis időnk, mielőtt bárkit elítélnek, és addig a kincset megtalálhatjuk – mondtam.

Barátaim egyetértve bólintottak.

Azzal elindultunk a töröklyukhoz. A bejáratnál kisebb vérfoltokat fedeztünk fel. Nem adták könnyen magukat. A lejárat előtt így szóltam barátaimhoz:

– Egészen a pince végéig megyünk. Ott keressetek valami rejtekajtót a falban vagy a padlón! Kell lenni egy átjárónak, ami a fal mögé visz!

A többiek bólintottak, és a mélybe ereszkedtünk.

Imre halkan odaszólt nekem, hogy ő majd megy a jobb oldalon végig a fal mentén. Kálmán maradt középen, aki lábával a talajt tapogatta, miközben kezével az ég felé nyújtózkodott, hátha talál egy létrát vagy valamit. Az első pár lépést még könnyen tettük meg, hiszen a beszűrődő fény segített a tájékozódásban. De beljebb, ahol már koromfekete volt körülöttünk minden, kicsit alábbhagyott a lelkesedésünk. A dulakodás folytán szerteszét hevertek a padlón: zsákok, kosarak, elszenesedett fahasábok és csontok.

Lassan haladtunk, és már-már kilátástalannak látszott a küldetésünk, amikor falnak ütköztem. Barátaim lépteit továbbra is hallottam.

– Állj! – suttogtam.

– Mi van? – kérdezte türelmetlenül Imre.

– Találtam egy falat. Nálad is van, Imre?

Hallottam a fal súrlódását, ahogy Imre tapogatózott a sötétben.

– Nem. Nálam nincs semmi. Továbbmegy a fal egyenesen, ahogy eddig – válaszolta.

– Gyertek ide! – szóltam, és a fal felszínét végigsimítva éreztem, hogy úgy egy méterrel beljebb a beugró falszakasz véget ér.

– Találtál valamilyen ajtót? – kérdezte Kálmán.

– Nem. Sehol sincs.

– Várj! – szólt Imre, és lassan átbotorkált a hang irányába.

– Nem biztos, hogy ott van az ajtó!

Azzal Imre elindult a bal oldali fal mentén tapogatózva.

– Itt van egy hordó – mondta. – Nagyon nehéz, nem tudom megmozdítani. Segítsetek!

Mindhárman nekidőltünk a hordónak, ami lassan, félkörívben elcsúszott a helyéről. Ekkor nagy robajjal megmozdult a fal.