Egy téli napon

A mezőt vastag hótakaró fedte. Néhány őz a fák között állt és figyelt. Minden mozdulatlan volt. Csak a szél futott át süvítve a réten. Az őzek vékony lábaikat emelgetve lépkedtek a puha hóban, majd lassan eltűntek a fenyőfák között.

A közeli kis tó vize most szinte teljesen befagyott. A halak, vízi pókok és vízi csigák a tó fenekén kövek alá bújva aludták téli álmukat. Mindenki aludt.

Kivéve Bütyök.

Mire eljött az ősz, Bütyök nagyon elfáradt. Süninek hatalmas étvágya volt. Nem győzött neki kiszimatolni, illetve összegyűjteni annyi élelmet, amivel jól lakott volna. Újdonsült barátja betartotta a szavát, és nem bántotta Lujdzsit. Sőt! Más kukacokat sem. Süni vegetáriánus lett. Csak zöldséget, gyökereket és gyümölcsöt evett. Abból viszont jó sokat. A végén egész szépen meghízott a sok finom édes gyökértől, mogyorófélétől és gesztenyétől. Amikor már igen hideg szelek fújtak, Süni bevackolta magát egy halom levél alá, összegömbölyödött és álomba szenderült.

Így tettek barátai is: Lujdzsi az utolsó esők idején ásott magának a földbe egy hálószobát, összetekeredett és elaludt. Bütyök választhatott, hogy kivel alszik. Végül a jól megszokott földalatti alvást választotta. Lujdzsi neki is kiásott egy kis szobát, ahol mire az első hópelyhek megérkeztek, ő is elaludt.

Egészen ma reggelig.

Bütyök maga sem értette mi történt. Egyszer csak felébredt, és olyan frissnek érezte magát, hogy nem tudott visszaaludni. Kiment a szobájából, hogy körülnézzen. A folyosón nagyon hideg volt. A szomszédos kis üregben ott aludt Lujdzsi. Nem akarta felébreszteni, ezért úgy döntött elsétál, és megnézi, milyen idő van odakint. A téli vackot a sün alvóhelye alá ásták, így amikor kiért, egyből Sünit pillantotta meg, amint megdermedve, mélyen aludt. Őt sem akarta megzavarni, ezért tovább ment, hogy a száraz levelek közül kilessen.

Miután keresztülmászott a sok levélen, egy ragyogó teremben találta magát. Itt sokkal világosabb volt, és mintha a nap is sütött volna. A hópelyhek ezer szikrázó csillagként ragyogtak, amerre csak nézett. Közelebb ment. Sosem látott korábban ilyesmit, hiszen tavaly átaludta a telet. Először csápjaival tapogatózva megérintette ezt az ismeretlen, átlátszó falat.

-Brr! Ez nagyon hideg!

Aztán két lábát nekitámasztotta, de lecsúszott róla.

-Hú! Ez aztán a meglepetés! Majdnem olyan, mint a csigák nyálkája- nevetett.

Aztán eszébe jutott Lujdzsi és Süni.

Ezt nekik is látniuk kell!- gondolta. Azzal visszarohant Sünihez.

-Süni! Süni! Ébredj! Ezt látnod kell!- kiabálta.

De Süni meg se moccant. Bütyök kissé csalódott volt, de szaladt tovább, hogy felkeltse Lujdzsit.

-Lujdzsi! Ébredj! Mutatnom kell valamit! Hol van a fejed? Ébredj már!- kiabálta lelkesen.

A kukac eleinte csak egy kusza csomónak tűnt, aztán kitekeredett, és álmosan a hangyára nézett.

-Mi az? Mi a baj?

-Gyere gyorsan! Ezt mindenképp látnod kell!- hadarta Bütyök.

A kukac megremegett a hidegtől:

-Brr! Már tavasz lenne? Igen fagyos még a föld.

-Nem, még nincs! Valami fura fehér izé vesz körbe minket. Csak úgy csillog-villog. Gyere, nézd meg te is!- sürgette.

A kukac lassan kimászott az üregből. Álmosan körülnézett, majd így szólt:

-Bezzeg Sünit hagyod aludni.

-Őt is megpróbáltam felébreszteni, de nem ment. Olyan mélyen alszik. Megpróbáltam felrázni, de jéghideg a teste. Remélem, nincs semmi baja- sóhajtotta Bütyök.

-Ne aggódj! Jól van. Ha felmelegszik a föld, magától felébred majd.

-Akkor jó!-válaszolta a kis hangya. – De most gyere, hadd mutassam meg, mit találtam.

Lujdzsi szája tátva maradt az ámulattól. Abban az országban, ahonnan ő jött, igen enyhék a telek és nagyon ritkán fedi a tájat ilyen fehér, csillogó hideg lepel. Megtapogatták, sőt, még meg is kóstolták a szokatlan falat.

-Hiszen ez víz!- lelkendezett Bütyök.- Biztos a hidegtől lett ilyen.

A kukac helyeselt és azt javasolta, hogy menjenek, és keressenek kijáratot a felszínre. Alig pár perce mentek, amikor egy elszáradt növényre bukkantak. A szára olyan magas volt, hogy azon keresztül, kényelmesen ki tudtak mászni. Bütyök ment elől, Lujdzsi pedig utána.

Amikor felértek a felszínre, hosszú percekig csak ámultak.

-Milyen gyönyörű!- mondta Bütyök, és már mászott is át a hó felszínére.

-Jaj ne! Vigyázz!

Bütyök annyira megijedt, hogy elfelejtett a lábaira támaszkodni, és a potrohára esett. Először megszeppent, de aztán kitört belőle a nevetés. Lujdzsi felbátorodott, és nem mászva, hanem a hasán csúszva barátja mellé siklott.

A hó hideg volt, de cseppet sem bánták, olyan jó szórakozás volt. A közelben találtak egy levelet, mindketten ráültek, és a domb alja felé irányították. A levél lassan siklani kezdett, majd eszeveszett száguldásba gyorsult. Lujdzsi és Bütyök nevetve, sikítva csúsztak lefelé, annyira élvezték. Amikor leértek a domb aljára, cinkosan összenéztek:

-Megint, jó!?

A kis hangya a levéllel együtt visszahúzta a kukacot a domb tetejére, és lecsúsztak a dombon még vagy tízszer. Közben olyan jól szórakoztak, hogy már szúrt az oldaluk a nevetéstől.

Amikor a nap alacsonyan járt már az égen, és egyre hidegebb szél fújt, a két jó barát visszabújt téli rejtekébe, megszárítkozott és mosollyal az arcán nyugovóra tért.

Mire Lujdzsi kényelembe helyezte magát, addigra Bütyök már elaludt. Ő fáradt el a legjobban…